Egyszer, még fiatalabb koromban apám elküldött a boltba, hogy vásároljak számára egy plajbászt. A bolt felé menetelve egy suhanc megpróbálta a ceruzára szánt pénzt elorozni tőlem. Hazáig futottam a történettel, ahol apám lehordott, bezárkózott a szobájába ceruza nélkül, de két üveg borral. Nem tudom, hogy miről jutott ez pontosan eszembe... Ja igen, a borról! Azon az éjszakán is minden úgy történt, ahogy a többin. Eddigre már csöndes révületben figyeltem a változásokat, amik nem jöttek. Vártam. heteket, hónapokat, éveket. összesen négy napot. Éjszaka jöttek. Először betakartak a forróság ellenére, aztán felkeltettek alig húsz perccel később, és vittek, vittek, vittek. Aztán ledobtak. A hatalmas esést csupán a puha és kényelmes bőrfotel tompította. Velem szemben a legkegyetlenebb kinézetű kedves öregapó ült, akit valaha láttam.
 - Réz Vlagyimir Napóleon?
 - Személytelenül! - álltam fel, és tisztelegtem. Ekkorra vagy nagyon tisztelt zsenialitásom miatt, ami kiütközött rajtam, vagy ostobán bolondnak hitt. Nem tudtam eldönteni, hiába volt a pályaudvarról hatalmas tapasztalatom az emberismeretben.
 - Öhm... Az öccse letette Önért a kilépési díjat. - látszott, hogy örömre számít. Nem csalódott. A kilépési díj speciális és egyedi tulajdonsága volt a geplasti börtönrendszernek. A rabok, akiket nem mertek elítélni, de nem akartak ingyen kiengedni, könnyen kijuthattak. Az első két hétben az elfogott rendezvényi látogatók, a vallások és csoportok képviselői zsíros összegekért kijutottak. Én egyike voltam még így is az elsőknek.
 - Reméltem, hogy "megment". Nem mondott valamit?
 - De. A kapu előtt várja magát. Az őrök kikísérik. - bólintott, én pedig elköszöntem. Először bekísértek egy öltözőbe, és odaadtak egy ruhát, amit drága öcsém küldött. Barna, háromrészes öltöny volt vörös nyakkendővel, és szép bőrcipővel. Felcsatoltam az órámat, és magamhoz vettem a pénztárcám is, amit most, hogy kiléptem visszaadtak. Megújult emberként léptem ki a börtön elegánsan díszített és klasszicista stílusú vasajtaján. mintha megnőtt volna tüdőm kapacitása, és többet tudtam volna beszívni a Geplastban még tiszta és légszűrt levegőből, amit Isten majdnem kétszer ilyen tisztán adott nekünk. illetve nem tette, mert meghalt. Illetve hát nem is élt. Ezt bármelyik volt követőm elmondja és levezeti maguknak!

 Öcsém a kocsija mellett állt. Elegáns, slicc nélküli öltönyt viselt. Gyönyörű karcsúsított, éjfekete csoda volt, a legjobb minőségű német anyagból, amit a legnagyobb értékű francia pénzzel fizethettek. Az inge alighanem többe fájt, mint az én egész öltönyöm. Öcsém nálam magasabb volt, és a maga módján talán csinosabb is, bár az én felhős, és intelligens arcom jóval megnyugtatóbb hatást keltett. Nálamnál valamivel kevésbé volt szemüveges, bár tény, hogy szemműtétem óta már nekem sem volt szükségem e tárgyra, kifinomultságom növelése érdekében néha hordtam. Most is. Drága öcsém széttárta a karját, és színpadiasan megölelt.
 - Vlagyimir!
 - Hugó! Ha tudnád, hogy mennyire örülök annak, hogy hoztál nekem egy öltönyt!
  -Tudom, tudom. Szállj be, elmegyünk hozzám. - kommandírozott. Bepattant a vadonatúj kocsijába, én pedig gyorsan követtem. Kényelmes, gyors bestia volt. Elhelyezkedtem, és vártam, hogy megkezdje a társalgást. nem kellett sokáig várnom.
 - Vlagyimir, most, hogy kijutottál mihez kezdesz? - kérdezte óvatosan.
 - Felveszem az események fonalát ott, ahol kitépték kezemből, és csak akkor engedem el újra, ha hideg halott ujjaim közül próbálják meg kifeszíteni.
 - Ja, te nem is hallottad? A csoportod feloszlott.
Mintha egy jeges kéz markolt volna a szívembe.

 Sötét, hideg és nedves. Ez a három szó jutott eszembe amikor felébredtem. Az időpont bizonytalan volt, hiszen sötét volt. Egy ablaktalan szobában ültem, ahol bizonyára a legigénytelenebb foglyokat szokták tárolni. A berendezésből legalábbis ezt a megállapítást vontam le. Egy szék, egy kényelmes ágy, mosdó, előre előkészített WC-papír, és egy kis illatosító. Megtévesztő volt, labilitásával együtt. Lehuppantam az ágyra, ami csendes sóhajjal összerogyott alattam. ugyanez történt a székkel is. Nem tudom, hogy kedves olvasóim mit tettek volna a helyemben, de két napig nem mertem ráülni a csészére, mert elképzeltem, hogy miben ülnék, ha a labilitása hasonlóvá tenné a többi bútorral. Aztán ott volt még a kiszolgálás. Az ébredésem utáni első napon párizsi csirkemellet hozott egy kedves kinézetű foglár. Krumplipürével. De volt ennél rosszabb is. A hús sótlan volt! Sok mindent képes vagyok kibírni, ahogy arra olvasóim bizonyára rájöttek, de az ilyen körülményeket semmiképpen sem. Egyszerűen pszichológiai terrorban éltem. Kényelmes életnek tűnő életveszély, finomnak tűnő ételek. A halat túlsütötték, és a bor valami olcsó, friss szüret képtelen leszármazottja volt. Ha a negyede igaz lett volna annak, amit a a borról gondoltam ivása közben, a szőlő rögtön kitagadta volna hűtlen gyermekét. Igénytelenségem magas, erős gátjait is elöntötte, elsodorta ez a rengeteg elborzasztó tényező. A börtön legnyomorultabb rabja voltam. És azt hiszik, hogy ezzel vége volt? Dehogy! Kopogás. Szinte látom, hogy felkapják fejüket, és értetlenkedve kérdezik, hogy miről beszélek... Nos, elárulom, felelek rá, feltárom az igazat, félresöpröm az idővel rátelepedő sok féligazság és hazugság alkotta poros szövevényt, mely nem engedi, hogy a maga tökéletes formájában csillogjon igaza hirdetésével, büszkén és merészen. A szokott tömörségemmel szeretném megmutatni, hogy pontosan miről is volt szó ebben az esetben, mert a sok szó, a terjedelmes és igényes szónoklatok mind-mind elveszik szavaim élét, és ki állna meg az igazság életlen pengéje előtt? Akárki. Nem, a szép költői képek, a színpadias megnyilvánulások, hosszú, kimerítő sorok és mindenekelőtt a mesterkélt, túlművelt, a kiforrottnál és kiforrottabb sorok csak az igazság rovására próbálnak burjánzani a szavak és cselekedetek köves talajában. mert eme elemek úgy fojtják el mind az igazságot, mind a hamisságot, vagy akár az érzelmeket, ahogyan a ronda, használhatatlan gazok gyilkolják meg a nem kevésbé használható, de szemet gyönyörködtető rózsát. Bár míg egy csapat gazt egy ló lelegelhet, és ezzel takarmányozási problémákat oldhatunk meg, addig nincs olyan eszement ló, amely a tövises rózsa lelegelésével próbálná meg csillapítani a gyarló testét kínzó alantas ösztönök orgiájának eredményét, az éhséget. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, akkor a sallangoktól mentes nyers igazság inkább tekinthető durva és barbár szókimondásnak, mint szép, cizellált szónoklatnak, melyet öröm hallani a szívnek és fülnek, de megvilágítja az elmét, mint a lámpás a sötétben. Ezzel máris összekötöttük a kellemest a hasznossal. Tulajdonképpen nincs is baj a szószaporító, szép beszéddel, hiszen így az ember különbözővé válhat az arctalan tömegtől. Ebből a szempontból pedig a szókimondás inkább a tisztátalan bunkóságra hajaz, ellenkezve a legnagyobb törvények egyikével: Azért van nyelved, hogy beszélj! Nem az ízérzékelés miatt, mert e tájékon az orrod játssza a legnagyobb szerepet, nem az a nyers izomtömeg, mely csupán különválaszthatja az ízvilágot. Visszatérve kiindulási pontomra, a szószaporítás szolgálhat nemes célt is, míg a nyers szűkszavúság inkább negatívum. De nem azért léptem bele ebbe a fejtegetésbe. Hagyom is ennek kifejtését, és most még azzal a tömörséggel fejtem ki a legkínzóbb fájdalmamat, amivel egy ilyen kegyetlenül kínzó dolgot csak kilehet. Tehát azzal a masszív, robusztus nyelvezettel vértezem fel magam, azzal fejtem ki a mondanivalómat, melyet egyébként nagyon is helyén nem valónak tartok. A kopogás. Bizony, az elzártság miatti társasághiányban szenvedő rabok, bár helyesebb rabtársaknak nevezni őket, úgy próbálták alantas ösztöneiket kiélni, hogy a csővezetéken keresztül kommunikáltak egymással. Egész éjszaka. A dolgok addig fejlődtek, hogy én is beszálltam, és heves szónoklatot intéztem ellenük. Így keveredtem vitába egy katolikus pappal és egy fasiszta gyárossal, a helyi étellel kapcsolatban. A gatyájukat is elnyertem volna, ha az nem az államé lett volna. A csővezetéken való kopogást az tette lehetővé, hogy nem fűtöttek. Szerencsére takaróval jól elláttak minket, és az őröknek parancsa volt rá, hogy az álmukban a rabokról lerepülő takarókat visszaterítsék a ránk. Ez az emberellenes cselekedet újabb csepp volt a pohárban. nem elég, hogy nem megy a fűtés, még takarót is terítenek rám a harminc fokban! Az egyetlen dolog, ami segíthetett a csapból állandóan csöpögő víz volt. Ez szerencsére hangos volt, így a ritmusára félálomban pihenhettem, ha már a melegtől nem tudtam aludni. Így szabályozta életemet a sötétség éjszaka, a nedvességgel. Ja, és a hideg. Hát igen, végül nem voltam képes erőszakot tenni a szervezetemen a természetellenes mosdó-böjttel. A kagyló nagyon hideg volt.

 A történetek felépítése bonyolult, és szorosan egymásra épülő. Nagyon ingatag, és borulékony rendszert alkot. minél kifinomultabb és jobb a rendszer, annál sebezhetőbbek az elemek, ennél fogva az egész összkép. Vannak olyan hibák, amiket még a fanatikus rajongás sem tud kiküszöbölni. A történet részei:
 1.) Előtörténet: A történet előtt játszódó, (legtöbbször) a történet során kiderülő szál. Főleg visszaemlékezésekkel, vagy az író objektív közléseivel kapunk képet a múltban meghatározó szerepű eseményekről. rengeteg motivációs szál nyúlik ki belőle, melyek a karakterek jellemfejlődését segítik elő. Módosulásai:
- Előtörténetecske: Egyes primitív történetekben egy még nem teljesen kifejlődött "szervet" kap a történet, az előtörténetecskét. Ez egy gyenge, nem teljesen odaillő motivációs szál, gyakran elkapkodott, durva.
- Prológus: Ez az a rész, amiben megtudunk néhány fontos információt, motivációs tényezőt az utána következőkről. Itt ismerhetjük meg azt(/azokat) a szereplőt(/szereplőket), aki(/akik) elindítja(/elindítják) a cselekményt. Általában egy szálat indít el, esetenként többet. Előfordul, hogy egy teljesen véletlenszerű karaktert ismerünk meg, akinek az itteni szerepére (és annak fontosságára) csak később derül fény.
- Elmesélés: Néha a fejezetek elején, vagy egy bizonyos prológusként kapunk egy objektív magyarázatot, hogy miért viselkedik így a karakter. Ez előre megmagyaráz néhány dolgot, de a hangulatból elvész valami.
 2.) Háttértörténet: A háttértörténet az előtörténethez hasonló képződmény a történeten belül. Ez a szerv felelős a kisebb mellékszálak, és a főszállal egy időben futó melléktörténések helyes sorrendbe állásáért. Esetenként kiindítási alapot adhat, így megegyezhet az előtörténettel. Bizonyos típusokban a háttértörténet a karakterek lelki útja, míg a főtörténet a fizikai. Módosulatai:
- Háttértörténetecske: Szakbarbár főtörténetszál-kivetülés, amit megpróbál mellékszálként ábrázolni. Néha pusztán azért kerül be, hogy legyen, így oktalan. Leggyakrabban az előtörténetecskével rendelkező irományokban fordul elő.
- "Okológ": A saját magam által teremtett okológ egy okmagyarázati útmutató, vagyis egy a történet közbeni jellemfejlődést ábrázoló háttértörténet, ami az időpontjában különbözik az előtörténettől.
 3.) Főtörténet: A fő cselekmények helyszíne, a történet alapja. A főtörténet során ismerjük meg a karaktereket, látjuk végbemenni a jellemfejlődésüket (ha van ilyen), és itt megy végbe az egész cselekmény. Ezen tényezők miatt a történet legfontosabb része. Nem pótolható. Főtörténet szempontjából megkülönböztetünk csonka, kifejlett és teljes történeteket. Módosulatai:
- Ál-főtörténet: Akció központú, vértől síkos történetek esetében beszélünk ál-főtörténetről. Első pillantásra egy kifejlett főtörténetre hasonlít, de hamarosan feltűnnek a hiányosságok, a sablonosság. Nem igazi történet.
- Főtörténet-kezdemény: "Jó kezdés egy leendő könyvhöz, de gyenge próbálkozás egy igazi történethez képest." (- Eustach von Hiddenburger) Ez a fajta a történet alapját ugyan egy sablonra építi, de sajátos jegyeket mutat a kibontakozás során. Másik fajtája egy alapvető stílust kezd el sajátos módon, de fejezi be általánosan.
 4.) Melléktörténet: A fontosabb mellékszálak összessége. Minden, ami a főszállal párhuzamosan és egy időben történik ide sorolható. Fontos kitétel, hogy elő kell mozdítani a történetet, különben a háttértörténethez tartozik. Módosulatai:- Epilógus: Főleg folytatásos történeteknél van szerepe. Ezzel az utolsó írással, ami nem feltétlenül tartozik szorosan a főszálhoz, megnyitja előre a következő részt/sorozatot.


 Csonka történet: Csak főtörténettel, vagy főtörténettel és kevés mellékszállal rendelkező történet.
 Kifejlett: Főtörténettel, mellékszálakkal, és(/vagy) elő- és háttértörténetecskével rendelkező történet. Néha kiegészítve magyarázatokkal. A mellékszálak száma bizonytalan, néhány a háttérhez tartozik, mert fölösleges.
 Teljes: Mind a négy csoporttal rendelkező kategória. Ritkán olyan, amelyben módosulatok szerepelnek. Sajátos módosulata a Tökéletes történet, melyben a csoportokon kívül prológus és epilógus is található, illetve a csoportok aránya is kielégítő.

 A történetírás szervesen összekapcsolódott az emberiség fejlődésével, együtt növekedett, bővült, ugyanúgy változásokon esett át, voltak válságai, hullámvölgyekbe szállt alá, és hullámhegyekre tetején egyensúlyozott. Az első dolog maga a történetírás fogalmát meghatározni. mert mi is tulajdonképpen? Nem más, mint a gondolatok és szavak jelekkel egy hordozóra vetett összessége, amit magunknak, az utókornak vagy a korunknak próbálunk nyújtani. Most, hogy megvan a lényege és célja, vizsgáljuk meg az eszközeit. Míg egyes tudományágak, rohamos fejlődéssel haladtak, és egyre újabb, majd ismét újabb eszközökkel dolgoztak, a történetírás eszközei nagyon sokáig megmaradtak ugyanabban a kategóriában. A manualitása miatt mindig kevesen űzték professzionális módon, de ha ők nem lettek volna, az ember ma talán nem tartana ott, ahol. Mert a történetírás szolgai munka volt mindig is. Leírni a lehető leghűebben a megtörtént eseményeket könnyűnek hangzik, de olyan zűrzavaros időszakokban mindig voltak befolyásoló tényezők. Ilyenek lehettek a vallások, a királyok, akik saját dicsőségüket kívánták hallani, a háborúk. Ennyi befolyásoló, és főleg komoly tényező mellett csoda, hogy a legtöbb történetíró mártírként végezte? Aki ezt a rögös utat választotta, mindig tisztában volt a kockázatokkal és a lehetséges következményekkel.
 Maga a történetírás sokáig azonos volt a történelem deformálódott másolásával. Mindegy, hogy egy egyiptomi papirusztekercset, egy babiloni kőtáblát, vagy egy mai történelemkönyvet nézünk, a lényeges dolgok nem változtak meg a történelem leírásán belül. Talán kevesebb sallangot tartalmaznak a mai könyvek, lehet, hogy nem is ferdítik el annyira az igazságot, mint a régiek, de a legfontosabb elemek változatlanul megmaradtak az évszázadok pora alatt. Nincs új a Nap alatt.
 Manapság már a történetírás teljesen új fokozatát láthatjuk. Egy idő után ugyanis kialakult a nem tudományos munkákat tartalmazó írások új műfaja is. Az egyik nagy munka például maga a Biblia, ami a maga beteges módján egy történetgyűjtemény. Ezután szépen lassan a tudomány és az irodalom elkülönült egymástól, míg az egyik egyre szakszerűbb írásképet használt fel a maga céljaira, addig a másik pontosan a sallangoktól nyüzsgő, az élvezetet szolgáló műfajjá nőtte ki magát. Ebből aztán kibontakozott a költészet, és minden, amit ma egy iskolás irodalomként tanulhat a tudás házában. Egy történet megírása nem egyszerű feladat, még akkor sem, ha teljes fikcióként állunk hozzá.
Folyt. köv.: A történetírás anatómiája

 Mint már említettem, a rendszerváltás után a katonai junta helyett egy jóval toleránsabb rezsim jelent meg a kormányzat palettáján. Azonban a kizsákmányoló és elnyomó rendszer néhány magas rangú és paranoiás tagja megmaradt vezető pozíciójában. Ennél fogva minden egyes vallást, ami Geplast durva földjében megmaradt, bizonyos ellenérzéssel kezelték. Akkor egy non-religionális, de nagy néptömegeket megmozdító félig-meddig anarchista és reformer mozgalommal szemben mit várhat a jóhiszemű ember?! Hálát vagy esetleg szép szavakat? Nem! Mert mást, amit lenyelni nem lehet, de ha mégis sikerül, akkor az embert már konformistának és talpnyalónak bélyegzi meg a kitaszító társadalom.
 Elmentem tehát a Vallások és egyletek gyűlésére, egy kisebb kísérettel. Az időközben megírt Végzetkönyv, mely saját mélyreható elemzéseimet és fejtegetéseimet tartalmazta az összes beszéddel, amit eddig megtartottam, téma szerint rendezve, és ABC-sorrendben, szintén velem utazott. A Végzetkönyvet követőim egyik Mestere (általuk választott képviselője), Hogenboom reválé vitte magával és őrizte. A reválé saját ötletem volt. Azokat neveztem így, akik eleget tanultak önerőből a beszédeim alapján, hogy saját gondolataikat megosszák velem. Ezek közül a legtöbb hamar Mesterré lépett elő, és őket bíztam meg tudásom szétosztásával és tagok toborzásával. Ha a mozgalmamat vallásnak neveznénk (amitől tartózkodunk, hiszen az istentisztelet ostoba és barbár szokás, amikor a tézisek nagy része már megbukott), akkor a reválé nagyjából a pappal vagy a hittérítővel egyezne meg. Velem volt még néhány elszánt követőm, a testőröm, és teljesen érthetetlen okból egy görög-katolikus szerzetes is, akiről nem tudom, hogy mikor csapódott kis csoportomhoz. Az első napon felállítottuk a pavilonomat és előtte a bódémat, majd vártam, hogy mindenki megérkezzen. Amikor már kiderült, hogy pontosan milyen vallások, szekták, egyletek és csoportok képviseltetik magukat, elkezdték osztogatni a programfüzeteket arról, hogy ki melyik nap adja elő az ország, illetve a saját csoportjának előmozdításával kapcsolatos gondolatait. Több gyűlést és tanácsülést is előre elterveztek, ahol mindenki megoszthatja a csoportjának legfontosabb gondolatait, a hasonló irányzathoz tartozó csoportok követőivel. Természetesen bárki jelentkezhetett bármilyen csoportba, illetve mehetett el mások beszédeire is. Az volt a legjobb ebben az egészben, hogy megismertünk más kultúrákat és vallásokat, amikkel tovább erősítettem a saját nézeteim igazát. Mindig fontos volt számomra, hogy ne csak egy alapvető síkon intézzem el az alapvető erkölcsi kérdéseket. Fontos megismerni mások véleményét, hogy megtudjuk: már az elején is nekünk volt igazunk. A vallások terén igazam is volt, hiszen majdhogynem az összes csupán berögzült és ostoba tézisek ismételgetése volt. A legtöbb vallással más volt a problémám. Az egyoldalúság. Ez főleg a monoteista hitekre igaz, ahol nem a tisztelt istenség volt az emberekért, hanem fordítva. Egy normális vallásban persze nem fordulhat elő, hogy az isten, vagy istenek vannak az emberekért, mert akkor elvész az isteni jellemző, de ha kétoldalú a dolog, azaz az istenek segítenek az embernek, és nem csak kínozzák őket, az emberek pedig az isteneknek áldoznak, az még mindig barbarizmus, mert istenek nincsenek, de normális rendet teremet. A másik, ami főleg a monoteista hitekre jellemző, az a nagyon szent könyv, amit tisztelnek. Vegyük például a Bibliát. Önmagában nem tekinteném még vallásosként sem mértékadónak, mert két teljesen különböző istenképet passzíroztak a lapjaiba és az emberek fejébe, de ha el is fogadnám, itt megállnék. A kereszténység nem tette. Mint a mondás mutatja, minden szentnek maga felé hajlik a keze, akkor egy "gyarló" ember mit tegyen? Ugyanazt, mert követnie kell a szentek példáját. Ez alapvetően nem jó, de a Bibliát mindenféle szóbeli kiegészítésekkel is megtoldották, amik szájhagyomány útján népmegfélemlítési alapra helyezte a vallást. Ilyen a pokol, a Purgatórium, vagy az Ördög maga. Ezek inkább arra voltak jók, hogy az egyház maradjon fenn, és nem a vallás. Persze vallás nélkül nincs egyház, de amikor az egyházért használják fel a vallást, és nem fordítva, akkor baj van. Ezt a véleményemet kifejtettem egy Igjli nevű emberrel, aki a elmondott egy vicces anekdotát arról, amikor egy református lelkésszel és egy katolikus pappal utazott egy kocsiban. Megismerkedtem néhány egyéb vallási vezetővel, sokszor összeültem beszélgetni a skandináv hitvilág képviselőjével, egy godival és a reform zsidó közösség rabbijával is jó kapcsolatot alakítottam ki. Az elején mindenféle egylet és vallás beszédét meghallgattam, és kategorizáltam. Az én beszédeimet is sokan hallgatták, főleg abból a kategóriából, amibe beosztottak minket. Ez a csoport egyszerűen az "Álvallások" nevet kapta, és harminckét csoport volt benne. Ezek közül csak hat tartott beszédet, viszont az én beszédemen mindegyikük képviseltette magát, több kisebb vallás, illetve a "Politikai csoportok" kategóriából nyolc irányzat is. Az ötödik-hatodik napra már kitűnt, hogy melyik csoportok kapják a legszélesebb nyilvánosságot, és azt is, hogy kik könyvelhetik el a legnagyobb közönséget maguknak. Első helyen természetesen a katolikusok álltak, a következő néhány pozíciót pedig ugyancsak a világvallások helyi csoportjai foglalták el. Néhány nagyobb alapítvány, pár kiforrott politikai csoport, és az én egyletem is a dobogó első tizenöt fokán állt. Remek volt az egész. mindenféle jótékonysági estélyeket tartottak a pavilonokban, ilyen vagy éppenséggel olyan célokból aláírást gyűjtöttek, és próbálták meggyőzni a többi képviselőt. Jómagam is tartottam néhány estélyt, karöltve a kutyák védelmét szorgalmazó alapítvánnyal, és aláírást, illetve pénzt gyűjtöttünk új menhelyek és képzőiskolák nyitására. Ugyanitt internetes, telefonos és írásos szavazással elég szavazatot gyűjtöttünk ahhoz, hogy megpróbáljuk rendeletileg betiltani a kupírozást. A magát Liberális Nemességnek nevező csoporttal több közös sajtótájékoztatót és beszédet is tartottunk, és állampolgári törvényjavaslatot küldtünk a kormánynak a városfejlesztésről és a közbiztonság növeléséről. A kálvinisták öt városban akartak templomot nyitni, amit egy ezerhatszázas törvény még mindig tiltott. A nyilvánosság előtt kifejtettem, hogy bár Geplast nem éppen a vallásosságról híres, mindenkinek joga van a szabad vallásgyakorlathoz, és egy ilyen intézkedés retrográd rosszindulattal akadályozza az 1863 -as forradalomban kikiáltott szabadságot. Ezután az ortodox, neológ és reform zsidók is megkértek, hogy ezt fejtsem ki velük kapcsolatban is, amit megtettem. A Svájciak nevű oligarchákból álló polgári szervezet a bankosodás mellett emelt szót, én pedig támogattam őket a Liberálisokkal szemben, akik valami érthetetlen módnál fogva a vidékfejlesztésre akarták volna költeni a bankokra szánt pénzt. Remek pillanatok voltak, és életemben nem ettem olyan jó fokhagymás steaket, mint akkor. Libamájjal csinálták, remek steakburgonyával, és rokfortos sajtmártással. Ugyanúgy ott ettem egy fantasztikus sóletet, és végigkóstolgattam a geplasti borok legrégebbi és egyben legjobb darabjait. Azonban minden csoda három napig tartott, ez viszont hétig, de akkor nagyon is véget ért. A paranoiás vezetők az anarchisták egyre növekvő térnyerését és bővülő rajongótáborát, a vallások és csoportok folyamatos állampolgári törvényjavaslatait, és a gyűlő szavazatok számát veszélyesnek ítélte, és lecsapott. Engem úgy ért, mint derült égből gumibot, a képiességét annál inkább rontva, hogy nem képletesen, hanem gyakorlatban tapasztaltam eme élményt. Költői módon éppen vacsora közben. Valahogyan egy vegetáriánus sátorba kerültem, ahonnan nem lett volna szép kimenni, ezért csak a desszertekből tudtam falatozni. Éppen a tejszínhabbal jól megemelt szénhidráttartalmú gesztenyepürét akartam szemrevételezni, amikor a rendőrség, a kommandósok, és az összes összeszedhető erőszakszervezet lecsapott a mulatozókra. Valaki elkiáltotta magát, hogy "Te is fiam, Brutus!", a következő pillanatban valami koppant a fejemen, én pedig elegánsan beleestem arccal előre a gesztenyepürébe. Sötétség és tejszínhab vett körül.

 Felépülésem után igencsak nehéznek találtam az eddig fontosnak tartott időpontok betartását. Nem volt hangulatom a körmenetek megtartásához, a beszédekhez, nem akartam szerepelni a nyilvános üléseken, de muszáj volt. A testemet ért kín csak még jobban megacélozta lelki részemet, erőt adott akkor, amikor a legnagyobb volt nyomorom, és fény volt a legsötétebb éjszakában. Az ilyen, újfajta páncélzatban megtartott közösségi szerepléseimről senki nem mondta volna meg, hogy lélek nélküli alkotások tökéletes, és hibátlan sorozata. A tökéletes és hibátlan sorozatot igen, de ők nem tudhatták, hogy a szellem kiveszett belőlem, miközben egyre rövidebb beszédeimet írtam. Míg régen két órás beszédeket tartottam, a leépülés sajnálatos tendenciájából következő egyenes tényként könyvelhetjük el, hogy újonnan a leghosszabb beszédem is alig érte el az egy órás és ötvenhét perces hosszúságot. A legrövidebb pedig szánalmas méretű kis eposza volt kálváriámnak, egy órába és ötvenöt percbe sűrítve. Hova tűntek azok a szép idők? Nem tudtam volna megmondani, de éreztem a szívemet nyomó kőkoloncokat, amelyek majdhogynem a vállamra is rátelepedtek. A nem kívánt felelősségtől borzadva próbáltam menekülni, és a lustaság és tunyaság palástját terítettem helyette vállamra. Hosszú, nagyon hosszú ideig ebben a borzasztó és kétséges állapotban lebegtem, a jó és rossz között, míg végül minden megváltozott.
 Gyökeres és váratlan változás volt, nem várt, akárcsak a ciklon a nyílt tengeren, de majd' olyan pusztító is, mint az említett tengeri jelenség. Egy szép, verőfényes nap volt; a hó nagy pelyhekben hullott alá az utcákon, és puha, vastag takaróként borította a szunnyadó utakat, és a várost. Este nyolc körül járhatott, a nap a felhők mögött is lenyugodott legalább négy órája, amikor bekövetkezett az esemény. A fellépésemet az esküvőn vegyes fogadtatással vették fel az emberek. Vegyes érzelmek, de amikor a követőimnek megmutattam, hogy mi motivált az erőszakos fellépésre, megértettek. És még jobban tiszteltek. Bevallom, ez tetszett. Úgy tűnt, hogy amikor a szónok az emberek feje felett jár, akkor bármit mond, azt meghallgatják, és egyet is értenek vele. Személyenként nem működne, de tömegként igen. Mert a tömeg egy massza, egy olyan anyag, amiből az ügyes szónok azt a hatást facsarhatja ki, amit akar. Egy anyag, ami úgy hajlik, úgy csavarodik és táncol, ahogy a szónok akarja. A politikusok fegyvere volt ez, és egy ügyes szónok bármit kihozhatott belőle, ami nem ellenkezett gyökeresen az elveikkel. Én pedig minden szerénységem ellenére is pokolian jó szónok voltam, a legjobb a szakmámban! Eddigi apró célkitűzéseim helyett valami nagyobbat, valami hangosabbat akartam eltervezni, ami tényleg a nép javára van. És ekkor, ekkor jött a bomba. Egy másodperc alatt mindent, amit elkezdtem kidolgozni a sarokba dobott, engem magába szívott, megforgatott, majd kiköpött a helyes irányba. Meghívtak, hogy képviseljem az eddigre hatalmasra növő mozgalmamat a "Vallások és egyletek gyűlésén". Kinyitottam a bőröndömet, és elkezdtem összekészíteni a ruháimat. Nagy útra indultam, fel kellett készülnöm. Ez volt az első lépés, de nem az utolsó ezen a palettán, és én a végén nyerni fogok! Hogy mit, még nem tudtam.

 Bizonyára régóta lesik az emberek naplórészleteim és a történelemleckék vad kavalkádjának magvát, hogy miért is osztom meg. Nos, kaotikus halmaznak tűnik, festői összevisszaságnak, de mindennek, amit írok, van értelme, célja és jelentése. Talán elsőre, vagy ezredszerre sem látható, de megnyugtathatok mindenkit, hogy van, és az egész egy bonyolult szisztéma szerint van felépítve. Amiről most írni szeretnék, az ennél fontosabb.
 Mielőtt még magasabb hivatali pozícióra emelkedtem volna, de már azután, hogy túlléptem néptribuni és néptanítói köreimen, tehát e két időszak között életem egy újabb meghatározó szakasza következett. Folyt le. Ebben az időben egy újonnan alapított egyetem professzoraként tanítottam az ifjúságot az élet, irodalom és egyéb tárgyak által elhanyagolt úgynevezett áltudományok elsajátítására. Különböző hiánypótló tanulmányokat is próbáltam tudatlan, és ellenálló hallgatóságom fejébe csöpögtetni, úgy érzem, hogy nem teljesen sikertelenül. És nem érdemtelenül kaptam meg az "Élet és Készpénz" díj mellett kétszer az ezüstfokozatú "Cohen" és tizenkét osztálytól a "Professzorom" díjat sem.
 Ezeket a tanulmányokat hamarosan részleteiben fogom közölni hálás közönségemmel, mert tudom, hogy a mai értékek mellett az áltudományok már-már elfeledett ágazata ugyanolyan fontos és meghatározatlan szerepet játszik, mint az én időmben. Ezek a tanulmányaim:
 - A történetírás anatómiája, fajtái
 - A gazdasági ágazatok fontossága
 - Teológia és filozófia Isten házán kívül
 - Húzóágazatok a zeneiparon belül
 - Öltönygyártás alapfeltételei, tényezői

 I. Braturus ugyan nem hagyott maga után hátra mást, mint civakodó gyerekeket, és háborút (nem számítva a pozitívumokat), de utolsó gyereke igen. I. Leis halálakor (601) biztosítva volt a trónutódlás II. Braturus, a Hatalmas (601-640) képében. A fiú már tűkön ülve várta atyja halálát, és amikor huszonöt évesen a trónra került rögtön munkához látott. Nagyapja termetét, idősebb nagybátyja taktikai érzékét, és anyja kék szemét örökölte és rögtön elindult, hogy hódítson. Az, hogy a történelembe nem mint hódító, hanem mint nagy kereskedő, és a Házasságok Atyja került be annak volt az oka, hogy csupán apró területeket tudott lenyesni az ellenfelei országából. Visszavert ugyan két támadást is, és elkezdte építeni a birodalma északi határán a Vörös Falat (Nem összetévesztendő az 1961 -es hasonnevű épülettel), de ennyi volt az összes, ami a harchoz fűzte. Ellenben más módja is volt a terjeszkedésnek. Jó diplomáciai érzékét felhasználva lavírozott a különböző frakciók között, gátlástalanul hízelgett mindenkinek, akitől előrelépést nyert, és gond nélkül hátba döfte azokat, akiktől nem. De nem ez volt a legfontosabb mód.
 A Hatalmas jelző nem az országra, a tetteire vonatkozik, és nem is a termetére - bár arra lehetett volna - hanem a családfájára. Hét felesége és öt ismert szeretője volt. Tizenhat lánya, négy törvényes fia és huszonhét törvénytelen utóda ismert. Ezekkel minden lehetséges hivatalt betöltetett. A tizenegy fiú fattyú a hadseregnél, geplast egyházánál és a hivataloknál helyezkedett el. Elsőszülött fia a trónörökösként nevelkedett, a másodszülött a Kancellária vezetője lett. Harmadik, és egyben legambiciózusabb gyermekét kasztráltatta, majd a Vörös Fal mérnökévé nevezte ki. Negyedik gyermeke fiatalon meghalt egy elszabadult ökör folytán. Végett. Vége...
 II. Braturust sorban követte fia, majd annak két gyermeke, végül a második fiú, és annak a családfája egy testvérháború folytán:
II. (Költő) Leis (640-653)
(Rövid) Deisus (653-654)
III. (Magjaszakadt) Leis (654-666)
I. Wingtrophos (664-700), 94 éves
III. (Vandál) Braturus (700-708)
III. (Előlépő) Carcassa (708-710)
II. (Határtoló) Wingtrophos (710-742)
(Térdeplő) Junsus (742-770)
*****A dinasztia vége*****
NAGY KÁROLY ÉS A FRANKOK: Az Első Kereskedő rendszere, az Oligarchátus és a Chello-ház kihal

 Amikor az ország leszakadt a fél birodalom helyén létrejövő nagy királyság területéről, az előkelők nyugtalankodni kezdtek. Igaz, hogy nem vettek különösebben részt a politikában soha, de mégis... Egy birodalom nélküli kis terület nem a legbiztonságosabb az emberek számára, főleg, ha a nagy területhez tartozó privilégiumokat is elveszítik. Ezért aztán az újonnan megváltoztatott Első Kereskedő, I. (Nagy) Braturus (531/532-566) előbb lépett, mint a környezete. Mivel ők a kiváltságaikat elveszítették, a fair play nevében nem is adtak semmi privilégiumot. Újabb vámvonalat húztak, és kiadták az úgynevezett Számadáskönyvet, melyben minden terméknek le volt írva az árfolyama. És nem csak a termékeké, mert a kiegészítésben, amit elneveztek Listáknak (534) már az anyagokat is. A termékek és áruk típusai szerint meg volt határozva, hogy legfeljebb mekkora százalékok között mozoghat a kivitel és behozatal vámja. Az átkelőhelyek egyfajta minőségbiztosítási helyekként szerepeltek, mert a túl silány termékért magasabb vámot kértek. Az is igaz, hogy Braturus a hazai terméknél kiemelkedően jobb külföldi termékeket is megpróbálta vámolni.
 Ebben az időben tűnik fel a legelső geplasti történetíró, Morgophianus. A hat jókora tekercsbe rendezett művét ma is minden hazaibb érzületű család polcán meg lehet találni, ahogy minden könyvtárban és könyvesboltban kötelező tartani. Morgophianus emellett a városok fontosságát ecsetelte, és tanulmányokat írt. Az egyik ilyen tanulmány volt, ami Braturius segítőjének, Gossus munkásságának alapján csinált, a piacról. Elmagyarázza, hogy miért úgy működnek a dolgok, ahogy, és emellett dicséri a kitalálót és bevezetőt. Több kisebb munkája is fellelhető (540 és 561 között összesen két tekercset, és tíz kisebb iratot hozott létre, amellett tovább írta az állam akkori történetét.) Munkáiban nem nevez meg senkit név szerint, csak az uralkodókat. Magát egyszerűen Írnoknak titulálja, az országot Országnak nevezi.
 Braturus nevét sokan félreértik. A nagy jelzőt azért kapta, mert hatalmas volt, termete tekintetében. Ehhez képest nem fűlött a foga a harcokhoz, inkább békés úton intézett el mindent. Halála után Geplast veszélyes helyzetbe került: az Első Kereskedő legidősebb fia nem volt túlzottan alkalmas a kormányzásra, és ezzel nem is lett volna baj, ha ezt a két fiatalabb testvére nem gondolta volna hasonlóképpen. Az országot megosztották a harcok (566-569), míg végül a középső testvér került ki győztesen, és II. Ovidius (569-573) néven Első Kereskedővé lépett. Az országban nem sokat tudott tevékenykedni, mert újabb vándorlók jelentek meg a határokon, akikkel jó taktikai érzékkel levert. A támadók hullámai a Vörös-domb lábánál megütköztek, de kikaptak, és eltakarodtak az ország területéről. Ezt az időszakot hívták Vörös Télnek (570; Nem összetévesztendő az 1959-65 -ös hasonnevű időszakkal), mert rengeteg vér folyt a lakosságtól és a támadóktól egyaránt. II. Ovidius még egy dolgot bevezetett rövid uralkodása alatt. Az I. Carcassa általi Törvénytábla teljes egészében megszűnt, mert a Számadáskönyv, kiegészítve a Listákkal (a Listákhoz maga II. Ovidius is hozzátett két kiegészítő listát) jóval reálisabb volt. Halála után fiatalabb öccse foglalta el a trónt, III. Carcassa (573-575) néven (Micul - használja igazi nevét Morgophianus). Nem tudott többet tenni, mint lecsapolni két mocsarat, és újjáépíteni a behatolók nyomán lerombolt településeket. Utakat akart építeni kis országán keresztül-kasul, de egy napon Morgophianus szavaival élve "Fügét és bort étkezett süteménnyel, majd szilajul megülte lovát, vadászni [indult]. [A vadászat] Közben egy ormótlan gaz [valószínűleg vadkan] felsebezte. Nem a sebbe halt bele, de a gyomra égette belülről át [a túlvilágra]." Ekkor I. Braturus legidősebb, gyenge fia került a trónra, I. Leis (575-601) néven. Bátyja börtöneiből került a trónra, és a leggyengébb fiúként is huszonhat évig uralkodott a trónon. Mindent, amit a bátyjai elterveztek, de nem hajtottak végre megtett: Utakat épített, színházakat és galériákat, pártolta a művészeteket, és visszahozta a nyilvános toalettekre kivetett adót. Békésen, csendben halt meg. Ötvenegy éves volt, két évvel idősebb a második fiúnál, hárommal a harmadiknál.

 A bordáim szépen lassan összeforrtak, az agyrázkódás utóhatásai is elsimultak lelkem háborgó tengerével együtt, és bár a lábam pokolian fájt, meg sem éreztem, mert a hét töröm ujjam elnyomott minden más kínt. Bizony, kínokkal, gyötrelemmel teljes agónia volt ez a négy hét, amit a második legnagyobb város kórházában töltöttem. A kávé ugyanis erősen vizezett instant por volt, nem volt alkalmas arra, hogy egy hozzám hasonló kifinomult ember fogyassza. Amikor két kezemet hihetetlen fájdalmak árán többé-kevésbé összekulcsolva könyörögtem a nővérnek, hogy hozzon számomra valami igazi italt, egy csésze teát, vagy valamit, csak az arcomba nevetett, és újabb adag vizezett kávét hozott. Sajgó testrészeim is sok gondot okoztak, de az, hogy minden vacsorára parizert kellett fogyasztanom (német borsos fajtát, jó szárazon) megkoronázta szenvedésemet. Élet ez? Tehetős ember vagyok, hatalmas néptömegek követnek, külön szobát kapok, naponta ötvennél is több látogatóm van, és a kapott virágokból és bonbonokból az asszisztensem nyitott egy átmeneti "jobbulás" trafikot a kórház előtt. Talpraesett ember, majdnem olyan ügyesen keresi a pénzt, mint én. De hogy is jutottam el idáig? Először is egy mentőautóban, egyenesen a fővárosi Dóm elől. Asszisztensem kérésemre adott aprósüteményt, így nem volt olyan egyhangú az étkezésem, s mire a Karzat elért hozzám, hogy megtudakolja, hogy hogy érzem magam, már elmúltak a gyomorfájdalmak. A véraláfutások, és a nyolc nap alatt gyógyuló sérülések is elmúltak addigra, az asztal szilánkjait eltávolították a hátamból, az ablaküvegét pedig a karomból, így elég jól éreztem magam. Bár a gyomrom még eléggé fájt, pedig ott csak egy fél szék talált el. Az orvosok szerint a halántékomon örökké megmarad egy kis sebhely, amit a Biblia sarka okozott. Szerencsére a villák, amik a két öregasszony fokozottan leépülő célzóképességét viseltették nyilvános meghurcoltatásom ideje alatt, nem találtak el. Bár a háromméteres zuhanás a korláttal együtt sem esett rosszul, nem volt kifejezetten kellemetlen sem, a többivel összehasonlítva. Üdítő változatosság volt, hogy addig nem vertek, amíg egy pillanatra szárnyakat kapva repültem a végtelemben. Sajnos nem szárnyam volt, hanem egy korlátom. Kinyílt az ajtó, és Allen Ruff, az asszisztensem lépett be. Hatalmas, kövér ember volt, kocka alakú fejjel, és kockára nyírt hajjal. Az arca nem volt elég hosszú, hogy betöltse az arcát. Feltette fekete keretes szemüvegét, és lehuppant egy székre. Gyorsan felállt, amikor rájött, hogy egy ajándékba kapott torta és doboza került alá. Kék zakót viselt fehér galléros pólóval, és fekete nadrágot, egy szállodaigazgatóhoz méltó cipővel. Fekete haja volt, ami egy kicsit már őszült a halántékánál. Egy papírzacskóból apró fehércsokival borított islereket evett, és megkínált vele.
 - Hogy vagy főnök? - kérdezte kissé nyeglén, amikor átült egy székre. Előtte alaposan megvizsgálta, majd aztán foglalt helyet. Elém tartott a zacskót, de mikor nem vettem belőle visszavette, és tovább evett. Arany ember, nem tűnt fel neki, hogy a begipszelt, felkötött kezekkel nem könnyű venni egy zacskóból, főleg ha tízből csak három ujjat tudok használni.
 - Köszönöm, Ruff, jól. Hogy mennek a dolgok? - elkínzott hangomban a fájdalom és a saját fájdalmam iránti megvetés keveredett kilencvennyolc százaléknyi tömör éhséggel.
 - Jól. - válaszolta teli szájjal, majd az üres papírzacskót bevágta a szemetesbe. Elővett a zsebéből egy kis nejlonzacskót, tele szárított ananásszal. Lenyelt egy emberes darabot, majd folytatta sóvárgó tekintetemet észre nem véve. Addigra felgyógyult a jobb szemem is, és levették róla a kötést, az orvosok szerint pedig a lépem is fel fog gyógyulni. Belső vérzést nem állapítottak meg, szerencsére. Szóval Ruff folytatta: - A Karzat elég jól tartja magát. Hallom elmondta nekik, hogy mi történt. Elmondja, főnök?
 - Persze, hűséges társam. - felnéztem a plafonra, és elkezdtem beszélni.

 Hűvös, sötét éjszaka volt, amikor a Geplasti Postakocsiszolgálat minibusza megérkezett a kivilágított kisvárosba. A szellő sötét ujjai végigszántották a földet, felkavarva a jellegzetes, szürke port. A busz lerobbant. idegesen álldogáltam. Még oda kellett volna érnem a fővárosunkba, a Dóm elé, hogy megakadályozzam a házasságot. A szerencse rám mosolygott, gondoltam volna akkor, így utólag inkább a balszerencsének tulajdonítom az érdemet. Átkozom nevét Wattnak, és minden feltalálónak, akik rászabadították földjeinkre ezt a vasrácsot, mi leszorítja a vadont, és megoldja a gyors, dugómentes közlekedést hosszú távolságokra is. Természetesen a vasútról beszélek. Futottam, átugrottam egy ellenőrt, és felugrottam a vonat hátuljára. Továbbrobogtunk a végzetem felé...
 Egyetlen módot ismertem, egyetlen kegyetlen, sötét és veszélyes módot arra, hogy megakadályozzam a házasságot. Ez a mód a sötétbe taszíthatott, börtönbe juttathatott, vagy a bárd alá, ha sikerül, ha nem. A kockázat megvolt. El kellett csábítanom a menyasszonyt. Nos, nem sikerült. Előtte térdeltem, és talán ő hajlamos is lett volna, de belépett barátom. Életemben nem kaptam még olyan pofont. A menyasszonytól. Átestem az ajtó festett üvegablakán, majd egy asztalon. Még egy balegyenes a tisztes hölgytől, aki az előző pillanatban még éppen el akart menekülni velem... S ekkor jött barátom, mint a vihar, hogy segítségére siessen a rászorulónak! Nyilván érezte, hogy felesége nem lesz képes egyedül eléggé összeverni, nagy felháborodása ellenére sem. Mentségére legyen mondva, hogy csak egy pofont adott, de még életemben nem kaptam akkorát. Mintha egy vasdorong próbálta volna letépni a fél arcomat. Megpördültem, és átszakítottam a Dóm első emeleti korlátjának kétméteres szakaszát, és lezuhantam. A népnek nem volt szüksége semmi biztatásra, ha  vőlegény fontosnak érezte, hogy ez az ember szenvedjen, akkor kik ők, hogy ellentmondjanak? Vad mamelukhordaként, parancs nélkül rám vetették magukat. Szerencsére tisztában voltam vele, hogy ez csak egy rossz álom, mert ha ébren lennék, pokolian fájt volna minden, én pedig nem éreztem semmit. Az egész testem zsibbadt volt a pofontól...  A kórházi ágyban ébredtem, és az orvosom megszorította a kezemet gratulációja jeleként, miszerint én vagyok a leghosszabb sérüléslista birtokosa. Gyorsan segítséget hívott, mert sérült kezem megszorítására passzívan reagálva elájultam a fájdalomtól.