Egyszer, még fiatalabb koromban apám elküldött a boltba, hogy vásároljak számára egy plajbászt. A bolt felé menetelve egy suhanc megpróbálta a ceruzára szánt pénzt elorozni tőlem. Hazáig futottam a történettel, ahol apám lehordott, bezárkózott a szobájába ceruza nélkül, de két üveg borral. Nem tudom, hogy miről jutott ez pontosan eszembe... Ja igen, a borról! Azon az éjszakán is minden úgy történt, ahogy a többin. Eddigre már csöndes révületben figyeltem a változásokat, amik nem jöttek. Vártam. heteket, hónapokat, éveket. összesen négy napot. Éjszaka jöttek. Először betakartak a forróság ellenére, aztán felkeltettek alig húsz perccel később, és vittek, vittek, vittek. Aztán ledobtak. A hatalmas esést csupán a puha és kényelmes bőrfotel tompította. Velem szemben a legkegyetlenebb kinézetű kedves öregapó ült, akit valaha láttam.
 - Réz Vlagyimir Napóleon?
 - Személytelenül! - álltam fel, és tisztelegtem. Ekkorra vagy nagyon tisztelt zsenialitásom miatt, ami kiütközött rajtam, vagy ostobán bolondnak hitt. Nem tudtam eldönteni, hiába volt a pályaudvarról hatalmas tapasztalatom az emberismeretben.
 - Öhm... Az öccse letette Önért a kilépési díjat. - látszott, hogy örömre számít. Nem csalódott. A kilépési díj speciális és egyedi tulajdonsága volt a geplasti börtönrendszernek. A rabok, akiket nem mertek elítélni, de nem akartak ingyen kiengedni, könnyen kijuthattak. Az első két hétben az elfogott rendezvényi látogatók, a vallások és csoportok képviselői zsíros összegekért kijutottak. Én egyike voltam még így is az elsőknek.
 - Reméltem, hogy "megment". Nem mondott valamit?
 - De. A kapu előtt várja magát. Az őrök kikísérik. - bólintott, én pedig elköszöntem. Először bekísértek egy öltözőbe, és odaadtak egy ruhát, amit drága öcsém küldött. Barna, háromrészes öltöny volt vörös nyakkendővel, és szép bőrcipővel. Felcsatoltam az órámat, és magamhoz vettem a pénztárcám is, amit most, hogy kiléptem visszaadtak. Megújult emberként léptem ki a börtön elegánsan díszített és klasszicista stílusú vasajtaján. mintha megnőtt volna tüdőm kapacitása, és többet tudtam volna beszívni a Geplastban még tiszta és légszűrt levegőből, amit Isten majdnem kétszer ilyen tisztán adott nekünk. illetve nem tette, mert meghalt. Illetve hát nem is élt. Ezt bármelyik volt követőm elmondja és levezeti maguknak!

 Öcsém a kocsija mellett állt. Elegáns, slicc nélküli öltönyt viselt. Gyönyörű karcsúsított, éjfekete csoda volt, a legjobb minőségű német anyagból, amit a legnagyobb értékű francia pénzzel fizethettek. Az inge alighanem többe fájt, mint az én egész öltönyöm. Öcsém nálam magasabb volt, és a maga módján talán csinosabb is, bár az én felhős, és intelligens arcom jóval megnyugtatóbb hatást keltett. Nálamnál valamivel kevésbé volt szemüveges, bár tény, hogy szemműtétem óta már nekem sem volt szükségem e tárgyra, kifinomultságom növelése érdekében néha hordtam. Most is. Drága öcsém széttárta a karját, és színpadiasan megölelt.
 - Vlagyimir!
 - Hugó! Ha tudnád, hogy mennyire örülök annak, hogy hoztál nekem egy öltönyt!
  -Tudom, tudom. Szállj be, elmegyünk hozzám. - kommandírozott. Bepattant a vadonatúj kocsijába, én pedig gyorsan követtem. Kényelmes, gyors bestia volt. Elhelyezkedtem, és vártam, hogy megkezdje a társalgást. nem kellett sokáig várnom.
 - Vlagyimir, most, hogy kijutottál mihez kezdesz? - kérdezte óvatosan.
 - Felveszem az események fonalát ott, ahol kitépték kezemből, és csak akkor engedem el újra, ha hideg halott ujjaim közül próbálják meg kifeszíteni.
 - Ja, te nem is hallottad? A csoportod feloszlott.
Mintha egy jeges kéz markolt volna a szívembe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.