A bordáim szépen lassan összeforrtak, az agyrázkódás utóhatásai is elsimultak lelkem háborgó tengerével együtt, és bár a lábam pokolian fájt, meg sem éreztem, mert a hét töröm ujjam elnyomott minden más kínt. Bizony, kínokkal, gyötrelemmel teljes agónia volt ez a négy hét, amit a második legnagyobb város kórházában töltöttem. A kávé ugyanis erősen vizezett instant por volt, nem volt alkalmas arra, hogy egy hozzám hasonló kifinomult ember fogyassza. Amikor két kezemet hihetetlen fájdalmak árán többé-kevésbé összekulcsolva könyörögtem a nővérnek, hogy hozzon számomra valami igazi italt, egy csésze teát, vagy valamit, csak az arcomba nevetett, és újabb adag vizezett kávét hozott. Sajgó testrészeim is sok gondot okoztak, de az, hogy minden vacsorára parizert kellett fogyasztanom (német borsos fajtát, jó szárazon) megkoronázta szenvedésemet. Élet ez? Tehetős ember vagyok, hatalmas néptömegek követnek, külön szobát kapok, naponta ötvennél is több látogatóm van, és a kapott virágokból és bonbonokból az asszisztensem nyitott egy átmeneti "jobbulás" trafikot a kórház előtt. Talpraesett ember, majdnem olyan ügyesen keresi a pénzt, mint én. De hogy is jutottam el idáig? Először is egy mentőautóban, egyenesen a fővárosi Dóm elől. Asszisztensem kérésemre adott aprósüteményt, így nem volt olyan egyhangú az étkezésem, s mire a Karzat elért hozzám, hogy megtudakolja, hogy hogy érzem magam, már elmúltak a gyomorfájdalmak. A véraláfutások, és a nyolc nap alatt gyógyuló sérülések is elmúltak addigra, az asztal szilánkjait eltávolították a hátamból, az ablaküvegét pedig a karomból, így elég jól éreztem magam. Bár a gyomrom még eléggé fájt, pedig ott csak egy fél szék talált el. Az orvosok szerint a halántékomon örökké megmarad egy kis sebhely, amit a Biblia sarka okozott. Szerencsére a villák, amik a két öregasszony fokozottan leépülő célzóképességét viseltették nyilvános meghurcoltatásom ideje alatt, nem találtak el. Bár a háromméteres zuhanás a korláttal együtt sem esett rosszul, nem volt kifejezetten kellemetlen sem, a többivel összehasonlítva. Üdítő változatosság volt, hogy addig nem vertek, amíg egy pillanatra szárnyakat kapva repültem a végtelemben. Sajnos nem szárnyam volt, hanem egy korlátom. Kinyílt az ajtó, és Allen Ruff, az asszisztensem lépett be. Hatalmas, kövér ember volt, kocka alakú fejjel, és kockára nyírt hajjal. Az arca nem volt elég hosszú, hogy betöltse az arcát. Feltette fekete keretes szemüvegét, és lehuppant egy székre. Gyorsan felállt, amikor rájött, hogy egy ajándékba kapott torta és doboza került alá. Kék zakót viselt fehér galléros pólóval, és fekete nadrágot, egy szállodaigazgatóhoz méltó cipővel. Fekete haja volt, ami egy kicsit már őszült a halántékánál. Egy papírzacskóból apró fehércsokival borított islereket evett, és megkínált vele.
 - Hogy vagy főnök? - kérdezte kissé nyeglén, amikor átült egy székre. Előtte alaposan megvizsgálta, majd aztán foglalt helyet. Elém tartott a zacskót, de mikor nem vettem belőle visszavette, és tovább evett. Arany ember, nem tűnt fel neki, hogy a begipszelt, felkötött kezekkel nem könnyű venni egy zacskóból, főleg ha tízből csak három ujjat tudok használni.
 - Köszönöm, Ruff, jól. Hogy mennek a dolgok? - elkínzott hangomban a fájdalom és a saját fájdalmam iránti megvetés keveredett kilencvennyolc százaléknyi tömör éhséggel.
 - Jól. - válaszolta teli szájjal, majd az üres papírzacskót bevágta a szemetesbe. Elővett a zsebéből egy kis nejlonzacskót, tele szárított ananásszal. Lenyelt egy emberes darabot, majd folytatta sóvárgó tekintetemet észre nem véve. Addigra felgyógyult a jobb szemem is, és levették róla a kötést, az orvosok szerint pedig a lépem is fel fog gyógyulni. Belső vérzést nem állapítottak meg, szerencsére. Szóval Ruff folytatta: - A Karzat elég jól tartja magát. Hallom elmondta nekik, hogy mi történt. Elmondja, főnök?
 - Persze, hűséges társam. - felnéztem a plafonra, és elkezdtem beszélni.

 Hűvös, sötét éjszaka volt, amikor a Geplasti Postakocsiszolgálat minibusza megérkezett a kivilágított kisvárosba. A szellő sötét ujjai végigszántották a földet, felkavarva a jellegzetes, szürke port. A busz lerobbant. idegesen álldogáltam. Még oda kellett volna érnem a fővárosunkba, a Dóm elé, hogy megakadályozzam a házasságot. A szerencse rám mosolygott, gondoltam volna akkor, így utólag inkább a balszerencsének tulajdonítom az érdemet. Átkozom nevét Wattnak, és minden feltalálónak, akik rászabadították földjeinkre ezt a vasrácsot, mi leszorítja a vadont, és megoldja a gyors, dugómentes közlekedést hosszú távolságokra is. Természetesen a vasútról beszélek. Futottam, átugrottam egy ellenőrt, és felugrottam a vonat hátuljára. Továbbrobogtunk a végzetem felé...
 Egyetlen módot ismertem, egyetlen kegyetlen, sötét és veszélyes módot arra, hogy megakadályozzam a házasságot. Ez a mód a sötétbe taszíthatott, börtönbe juttathatott, vagy a bárd alá, ha sikerül, ha nem. A kockázat megvolt. El kellett csábítanom a menyasszonyt. Nos, nem sikerült. Előtte térdeltem, és talán ő hajlamos is lett volna, de belépett barátom. Életemben nem kaptam még olyan pofont. A menyasszonytól. Átestem az ajtó festett üvegablakán, majd egy asztalon. Még egy balegyenes a tisztes hölgytől, aki az előző pillanatban még éppen el akart menekülni velem... S ekkor jött barátom, mint a vihar, hogy segítségére siessen a rászorulónak! Nyilván érezte, hogy felesége nem lesz képes egyedül eléggé összeverni, nagy felháborodása ellenére sem. Mentségére legyen mondva, hogy csak egy pofont adott, de még életemben nem kaptam akkorát. Mintha egy vasdorong próbálta volna letépni a fél arcomat. Megpördültem, és átszakítottam a Dóm első emeleti korlátjának kétméteres szakaszát, és lezuhantam. A népnek nem volt szüksége semmi biztatásra, ha  vőlegény fontosnak érezte, hogy ez az ember szenvedjen, akkor kik ők, hogy ellentmondjanak? Vad mamelukhordaként, parancs nélkül rám vetették magukat. Szerencsére tisztában voltam vele, hogy ez csak egy rossz álom, mert ha ébren lennék, pokolian fájt volna minden, én pedig nem éreztem semmit. Az egész testem zsibbadt volt a pofontól...  A kórházi ágyban ébredtem, és az orvosom megszorította a kezemet gratulációja jeleként, miszerint én vagyok a leghosszabb sérüléslista birtokosa. Gyorsan segítséget hívott, mert sérült kezem megszorítására passzívan reagálva elájultam a fájdalomtól.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.