Amikor egy ember életében nagy változás történik, biztosak lehetünk abban, hogy a nagyobb dolgokban nem fog változni, de kisebb dolgokban igen. És ezek idegesítőbbek lehetnek, mintha valami hatalmas változást jelentenének be, mondjuk azt, hogy eljegyezte magát valakivel. Emlékszem, hogy mennyire döbbenten álltam a postahivatal közepén, mikor velem is ez történt. A zseniknél szokásos, értelmes, felhős arcomra akkor mosoly fagyott, pedig belsőmben meglepetés viaskodott azzal a kényszerrel, hogy barátomat megmentsem a világ legnagyobb betegségétől: a szerelemtől. Mert az robogott felé, megállíthatatlanul. De ez a pillanat még messze van mostani helyzetemtől.
 Nem véletlenül jutott eszembe a szerelem, hiszen nagyon sok köze lesz a mostani mondanivalómhoz. Jelmondatom szerint "Három dolog van, ami megronthat egy férfit: az ital, a szerelem, és bármi más!" Ez azért fontos, mert ha barátomnak ezt mondom, talán másképpen alakul egy egész állam és a nép léte, talán én is sokkal nyugodtabban fejezném be az életemet, de lehet, hogy nem is figyelne rám. Ez kézenfekvő, mert "A szerelmest csak kedvese neve zökkentheti ki nyugalmából." és ez a mottóm már nagyon régen érvényben van. Hogy nem tanítják ma is az iskolában a gyerekeknek, annak az öcsém, Réz Hugó Kálvin az egyetlen oka. Bizony, az öcsém, aki fiatalsága és - nyilván mondanom sem kell, hogy nálamnál kevesebb - esze folytán elég hamar az enyémmel vetekedő állást szerzett a volt Frank Birodalom területén, azaz Franciaországban. Tulajdonképpen olyan munkát űzött, amitől egy magamfajta mélyen intellektuális ember megvetően fordul el, de a hozzá hasonló félzsenik (családom nagy része ebbe a kategóriába tartozik, beleértve nagybátyámat, aki a becsületes munka helyett más pénzszerzési módszereket talált, amivel szerintem csak az állításomat támasztotta alá) örömmel veszik a vele szerzett dollár- és egyéb pénzhegyeket. De ugye tudjuk, hogy ez nem olyan fontos, mert mit ér a pénz a hozzáillő ész nélkül? Nagyon is sokat.
Drága öcsém a francia srófhúzógyártás felvirágoztatása érdekében egy év alatt nagyjából három gyárat építtetett, amikből tetemes hasznot húzott. A márkája gyorsan összeszerelhető, olcsó, és akár háromnál többször is használható srófhúzókat, illetve kalapácsnyeleket jelentett, és hamar elterjedt az országban, mert a jó keménységű, puszta kézzel is hajlítható csavarhúzókat a betörők előszeretettel használták. Ezért többször is perelték öcsémet, aki ügyvédei segítségével angolnaként siklott ki a felháborodott tömeg markából. Látszik, hogy olyan országban, ahol régen kardokkal harcoltak, a kisebb méretű fémszerszámokat nem becsülik, pedig mind a kettővel pénzt kerestek az emberek. Egyszerűen kiveszett a történelemtudat az emberekből!
 Öcsém többször is megpróbált nekem kisebb összegeket juttatni, de én ezeket felháborodottan visszautasítottam, örök szójárásommal: "Kevés! Hát nincs szíved?!" Ekkor jött az alkudozás, de én nem adhattam alább, mert szeretetem nagy a családom iránt. Ha ő sem adta fölébb, akkor keserűen az arcába nevettem, és otthagytam csapot-papot. Csak a pénzt nem. Mindenesetre nagy szükségem volt ezekre a pénzekre, mert minden megváltozott egy viharos napon. A nap serényen lövellte fénynyalábjait háromszázezer kilométer per szekundumos sebességgel a Föld felé, aki egy szende szűz magatartását felvéve felhőréteggel takarta magát a leskelődő csillag elől. Valószínűleg izzadt is az égitest izzó pillantásai alatt, mert lefelé nagy csöppekben potyogott az eső, felkavarva Geplast örök porát. Ez a sárrá vált por nagyon fontos szerepet kap később, ezt mindenki meg fogja érteni hamarosan.
Szokásos szorgalmammal már korán reggel felkeltem, hogy véremmel öntözzem a kizsákmányolás fáját, amit munkának hívnak. Az állomáson beültem az irodába, és elkezdtem intézni a szükséges könyvelést. A főnököm szokásos alkoholadagja kijött a tisztítószerek árából, így szerencsére nem ment rá az "egyéb takarítószerek" ára is. Sokkal nagyobb könnyebbség, ha a csontszáraz kefével törlik a padlót, mintha puszta kézzel és vízzel tennék! A könyvelés utolsó lapja egy jelentés volt, miszerint Gupplaus állomásfőnök átvette a nekem szánt postát. Tudtam, hogy ez csak az irodában lehet ezért elindultam oda. Zárva volt. Találékony ember vagyok, ezért alig tizenöt perc kellett, hogy rájöjjek a megoldásra: a hátsó ablak. A lehető leghalkabban lopakodtam a cuppogó sárban, de az eső kopogása a tetőn elnyomta a többi zajt. Az ablak persze nem volt nyitva, de tanultam egy nagyon fontos dolgot róla, még az első néhány napban. Akkor szép fényes nappal volt, és az állomásfőnök panaszkodott nekem, mint újoncnak, hogy sok a moly, és kirágják a kedvenc szőnyegét, mert ő mindig nyitva felejti az ablakot. Odaléptem az ablakhoz, és becsuktam, de szólt, hogy a rovarmennyiség még így is sűrűsödni fog. Megegzamináltam tehát az ablakot, és kénytelen voltam felvázolni a tényállást: az ablakban nem volt üveg, csak papír. Hogy ezt hogy nem vettem észre korábban? Bár tény, hogy ebben az esetben az ajtón jöttek be a rovarok, amit szintén mindig nyitva hagyott. Persze aznap a szakadó esőben megkímélt volna fél órai gondolkodástól, ha hasonlóan cselekszik. Emberi jóságra vall tőlem azt feltételezni, hogy az a brutális állomásfőnök az én postámat próbálta így védeni. De visszatérve az ablakhoz, tudtam a teendőt. Az ember vizes ujjal odanyúl a papír széléhez, és szépen hagyja, hogy a papír felszívja a nedvességet. Ezután már egyszerű a dolog, mert a nedves papír meglazítja a helyiek gyenge minőségű ragasztóját, és a lapot ki lehet emelni. Egy gyors mozdulat, és könyékig átszakítottam a fekete kartonpapírt. Mindegy, ez pótolható. Majd veszek egy szép sárgát az írószeresnél. Pár mozdulat, és kissé kifújom magam az ablakkeretben, amibe beszorultam. Hm... kellemetlen. Alfelem kint ázik az esőben, ez a részem pedig roppant kellemetlen módon a fókazsír szagú irodában van. Mi a teendő ilyenkor? Egyszerű egy olyan elmének, mint az enyém. Az egész annyi, hogy két kézzel elkapom a nehéz széket, és behúzom magam. Csak elérem, és... Szörnyű reccsenés, ami az agyamig hatol. Ki gondolhatott rá, hogy a rossz minőségű ragasztó tartja a szék háttámláját? Ez lehet, hogy fel fog tűnni az állomásfőnöknek, ha meglátja... Bízzunk a szórakozottságában! Tovább. Néhány ceruza halála, és pár kaparásnyom az asztalon enyhe veszteség, bár az elektromos ceruzahegyező hősi zuhanása a mélybe kicsit szívdobogtató volt. A lényeg, hogy sárosan, és félig nagyon is ázottan ott álltam a szoba közepén. Ott volt! Az asztal közepén a levelem, ízléses, kék borítékban, rajta a nevem. Mégis rendes fiú ez a főnök, hogy ezt meghagyja itt az irodában. Nem tudtam várni, kibontottam. Hiba volt. Ha máshogy teszek, Geplast ma teljesen máshogy jár! Mint láthatjuk, egy ilyen ország élete rengeteg dologtól függ. Mert elolvastam Hugó hét oldalas levelét, a szőnyegen toporogva. Ebben írta meg nagy szerencséjét a lélekrabló srófhúzóipar felvirágoztatásával kapcsolatban. Álltam dermedten, de csak egy másodpercig, mert ezután még jobban megdermedtem. Léptek dobogtak kint. megjött az állomásfőnök. Ilyen tigrisugrást senki sem látott még az életben, bánom, hogy nem látták többen. És ki gondolta volna, hogy az ablak, amin nem fértem be rendesen ilyen könnyen átenged? Lent a földön felkeltem, és futásnak eredtem. Aztán rögtön hasra is estem. Bentről vadállatias ordítás harsant fel, majd valaki utánam nyúlt, és megragadott.
 - A szőnyegem! - ordította az állomásfőnök, a máskor olyan higgadt Gupplaus úr. Kénytelen voltam markában vergődve megvédeni az igazamat. Heves szemrehányásokkal illetett, pedig nem hibáztathatott. Ő zárta be az ajtót...
 A kórházban ébredtem, állás nélkül, talpig gipszben. Az élet bizony forgandó...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.