Felépülésem után igencsak nehéznek találtam az eddig fontosnak tartott időpontok betartását. Nem volt hangulatom a körmenetek megtartásához, a beszédekhez, nem akartam szerepelni a nyilvános üléseken, de muszáj volt. A testemet ért kín csak még jobban megacélozta lelki részemet, erőt adott akkor, amikor a legnagyobb volt nyomorom, és fény volt a legsötétebb éjszakában. Az ilyen, újfajta páncélzatban megtartott közösségi szerepléseimről senki nem mondta volna meg, hogy lélek nélküli alkotások tökéletes, és hibátlan sorozata. A tökéletes és hibátlan sorozatot igen, de ők nem tudhatták, hogy a szellem kiveszett belőlem, miközben egyre rövidebb beszédeimet írtam. Míg régen két órás beszédeket tartottam, a leépülés sajnálatos tendenciájából következő egyenes tényként könyvelhetjük el, hogy újonnan a leghosszabb beszédem is alig érte el az egy órás és ötvenhét perces hosszúságot. A legrövidebb pedig szánalmas méretű kis eposza volt kálváriámnak, egy órába és ötvenöt percbe sűrítve. Hova tűntek azok a szép idők? Nem tudtam volna megmondani, de éreztem a szívemet nyomó kőkoloncokat, amelyek majdhogynem a vállamra is rátelepedtek. A nem kívánt felelősségtől borzadva próbáltam menekülni, és a lustaság és tunyaság palástját terítettem helyette vállamra. Hosszú, nagyon hosszú ideig ebben a borzasztó és kétséges állapotban lebegtem, a jó és rossz között, míg végül minden megváltozott.
 Gyökeres és váratlan változás volt, nem várt, akárcsak a ciklon a nyílt tengeren, de majd' olyan pusztító is, mint az említett tengeri jelenség. Egy szép, verőfényes nap volt; a hó nagy pelyhekben hullott alá az utcákon, és puha, vastag takaróként borította a szunnyadó utakat, és a várost. Este nyolc körül járhatott, a nap a felhők mögött is lenyugodott legalább négy órája, amikor bekövetkezett az esemény. A fellépésemet az esküvőn vegyes fogadtatással vették fel az emberek. Vegyes érzelmek, de amikor a követőimnek megmutattam, hogy mi motivált az erőszakos fellépésre, megértettek. És még jobban tiszteltek. Bevallom, ez tetszett. Úgy tűnt, hogy amikor a szónok az emberek feje felett jár, akkor bármit mond, azt meghallgatják, és egyet is értenek vele. Személyenként nem működne, de tömegként igen. Mert a tömeg egy massza, egy olyan anyag, amiből az ügyes szónok azt a hatást facsarhatja ki, amit akar. Egy anyag, ami úgy hajlik, úgy csavarodik és táncol, ahogy a szónok akarja. A politikusok fegyvere volt ez, és egy ügyes szónok bármit kihozhatott belőle, ami nem ellenkezett gyökeresen az elveikkel. Én pedig minden szerénységem ellenére is pokolian jó szónok voltam, a legjobb a szakmámban! Eddigi apró célkitűzéseim helyett valami nagyobbat, valami hangosabbat akartam eltervezni, ami tényleg a nép javára van. És ekkor, ekkor jött a bomba. Egy másodperc alatt mindent, amit elkezdtem kidolgozni a sarokba dobott, engem magába szívott, megforgatott, majd kiköpött a helyes irányba. Meghívtak, hogy képviseljem az eddigre hatalmasra növő mozgalmamat a "Vallások és egyletek gyűlésén". Kinyitottam a bőröndömet, és elkezdtem összekészíteni a ruháimat. Nagy útra indultam, fel kellett készülnöm. Ez volt az első lépés, de nem az utolsó ezen a palettán, és én a végén nyerni fogok! Hogy mit, még nem tudtam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.