Sötét, hideg és nedves. Ez a három szó jutott eszembe amikor felébredtem. Az időpont bizonytalan volt, hiszen sötét volt. Egy ablaktalan szobában ültem, ahol bizonyára a legigénytelenebb foglyokat szokták tárolni. A berendezésből legalábbis ezt a megállapítást vontam le. Egy szék, egy kényelmes ágy, mosdó, előre előkészített WC-papír, és egy kis illatosító. Megtévesztő volt, labilitásával együtt. Lehuppantam az ágyra, ami csendes sóhajjal összerogyott alattam. ugyanez történt a székkel is. Nem tudom, hogy kedves olvasóim mit tettek volna a helyemben, de két napig nem mertem ráülni a csészére, mert elképzeltem, hogy miben ülnék, ha a labilitása hasonlóvá tenné a többi bútorral. Aztán ott volt még a kiszolgálás. Az ébredésem utáni első napon párizsi csirkemellet hozott egy kedves kinézetű foglár. Krumplipürével. De volt ennél rosszabb is. A hús sótlan volt! Sok mindent képes vagyok kibírni, ahogy arra olvasóim bizonyára rájöttek, de az ilyen körülményeket semmiképpen sem. Egyszerűen pszichológiai terrorban éltem. Kényelmes életnek tűnő életveszély, finomnak tűnő ételek. A halat túlsütötték, és a bor valami olcsó, friss szüret képtelen leszármazottja volt. Ha a negyede igaz lett volna annak, amit a a borról gondoltam ivása közben, a szőlő rögtön kitagadta volna hűtlen gyermekét. Igénytelenségem magas, erős gátjait is elöntötte, elsodorta ez a rengeteg elborzasztó tényező. A börtön legnyomorultabb rabja voltam. És azt hiszik, hogy ezzel vége volt? Dehogy! Kopogás. Szinte látom, hogy felkapják fejüket, és értetlenkedve kérdezik, hogy miről beszélek... Nos, elárulom, felelek rá, feltárom az igazat, félresöpröm az idővel rátelepedő sok féligazság és hazugság alkotta poros szövevényt, mely nem engedi, hogy a maga tökéletes formájában csillogjon igaza hirdetésével, büszkén és merészen. A szokott tömörségemmel szeretném megmutatni, hogy pontosan miről is volt szó ebben az esetben, mert a sok szó, a terjedelmes és igényes szónoklatok mind-mind elveszik szavaim élét, és ki állna meg az igazság életlen pengéje előtt? Akárki. Nem, a szép költői képek, a színpadias megnyilvánulások, hosszú, kimerítő sorok és mindenekelőtt a mesterkélt, túlművelt, a kiforrottnál és kiforrottabb sorok csak az igazság rovására próbálnak burjánzani a szavak és cselekedetek köves talajában. mert eme elemek úgy fojtják el mind az igazságot, mind a hamisságot, vagy akár az érzelmeket, ahogyan a ronda, használhatatlan gazok gyilkolják meg a nem kevésbé használható, de szemet gyönyörködtető rózsát. Bár míg egy csapat gazt egy ló lelegelhet, és ezzel takarmányozási problémákat oldhatunk meg, addig nincs olyan eszement ló, amely a tövises rózsa lelegelésével próbálná meg csillapítani a gyarló testét kínzó alantas ösztönök orgiájának eredményét, az éhséget. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, akkor a sallangoktól mentes nyers igazság inkább tekinthető durva és barbár szókimondásnak, mint szép, cizellált szónoklatnak, melyet öröm hallani a szívnek és fülnek, de megvilágítja az elmét, mint a lámpás a sötétben. Ezzel máris összekötöttük a kellemest a hasznossal. Tulajdonképpen nincs is baj a szószaporító, szép beszéddel, hiszen így az ember különbözővé válhat az arctalan tömegtől. Ebből a szempontból pedig a szókimondás inkább a tisztátalan bunkóságra hajaz, ellenkezve a legnagyobb törvények egyikével: Azért van nyelved, hogy beszélj! Nem az ízérzékelés miatt, mert e tájékon az orrod játssza a legnagyobb szerepet, nem az a nyers izomtömeg, mely csupán különválaszthatja az ízvilágot. Visszatérve kiindulási pontomra, a szószaporítás szolgálhat nemes célt is, míg a nyers szűkszavúság inkább negatívum. De nem azért léptem bele ebbe a fejtegetésbe. Hagyom is ennek kifejtését, és most még azzal a tömörséggel fejtem ki a legkínzóbb fájdalmamat, amivel egy ilyen kegyetlenül kínzó dolgot csak kilehet. Tehát azzal a masszív, robusztus nyelvezettel vértezem fel magam, azzal fejtem ki a mondanivalómat, melyet egyébként nagyon is helyén nem valónak tartok. A kopogás. Bizony, az elzártság miatti társasághiányban szenvedő rabok, bár helyesebb rabtársaknak nevezni őket, úgy próbálták alantas ösztöneiket kiélni, hogy a csővezetéken keresztül kommunikáltak egymással. Egész éjszaka. A dolgok addig fejlődtek, hogy én is beszálltam, és heves szónoklatot intéztem ellenük. Így keveredtem vitába egy katolikus pappal és egy fasiszta gyárossal, a helyi étellel kapcsolatban. A gatyájukat is elnyertem volna, ha az nem az államé lett volna. A csővezetéken való kopogást az tette lehetővé, hogy nem fűtöttek. Szerencsére takaróval jól elláttak minket, és az őröknek parancsa volt rá, hogy az álmukban a rabokról lerepülő takarókat visszaterítsék a ránk. Ez az emberellenes cselekedet újabb csepp volt a pohárban. nem elég, hogy nem megy a fűtés, még takarót is terítenek rám a harminc fokban! Az egyetlen dolog, ami segíthetett a csapból állandóan csöpögő víz volt. Ez szerencsére hangos volt, így a ritmusára félálomban pihenhettem, ha már a melegtől nem tudtam aludni. Így szabályozta életemet a sötétség éjszaka, a nedvességgel. Ja, és a hideg. Hát igen, végül nem voltam képes erőszakot tenni a szervezetemen a természetellenes mosdó-böjttel. A kagyló nagyon hideg volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.