Az élet olyan, mint egy gömb, amit egy éretlen kisiskolás addig dobált fel és fel, amíg le nem ejtette, és a játékszer elgurult. Mi ebből a tanulság? Nem tudom. Hogyan lehet az életet egy gömbhöz hasonlítani? Vannak esetek, amikor egy ember mindenét bedobja, felrakja egy lapra, és az egész elgurult, ezután már törlesztheted egész életedben. Várjunk, lehet, hogy egyszer fent, egyszer lent; ez az élet értelme? Nehéz kérdés. Valahogy nem találom rá a választ, de a mottóm szilárdan mutatja, hogy keresem: "Addig tanulj, amíg elég okosnak hisznek, hogy ne kelljen tovább tanulni." Ez egy nagy, és szomorú igazság, amit akkor tanultam meg, mikor helyettes intézőként dolgoztam a pályaudvaron.
 Emlékszem, hogy meg voltam elégedve az állásom testemet érintő részével. Elég fizetést kaptam, hogy megélhessek nagyon szűkösen, és, hogy ellássam szerény szükségleteimet. Napi fürdés, és háromszori étkezés ezek között a barbár pórok között, kiket kénytelen vagyok embertársaimnak nevezni nem volt annyira szokásos, sőt, engem nevettek ki. Később, igazgatóságom alatt is csak a legszükségesebbeket szereztem be magamnak. Hetente legfeljebb egyszer ettem kaviáros palacsintát, és a heti három pohár borból kéthetente egyet sörre váltottam. Így elég is volt a pénzem az alacsony életszínvonalamhoz. Hát élet ez?! Visszatérve ostoba embertársaim arctalan tömegéhez, testi szükségleteim miatt kinevettek, én pedig megvetésemet löktem ki magamból a napvilágra. Néhány erősebb magyarázat után, amik arra irányultak, hogy ezt ne tegyem, kiengedtek a kórházból, és elhatároztam, hogy változtatok. De pont azon a napon láttam meg a fán egy egészen kékes varjút, amelynek a csőre különösen világos volt. Apám az összes madárral jól elvolt, mindegyiket szerette, kivéve a varjakat, mert szerinte azok balszerencsés madarak. Ezért aztán tudtam, hogy nem szabad változtatnom. Kellett volna. Mély tisztelettel tekintek vissza most is apám nevetséges babonáira, de meg kell jegyeznem, hogy ha mondjuk a gólyákat, sirályokat vagy baglyokat tartja ómennek, akkor ma máshogy alakulna Geplast élete, és megkímélt volna sok sok agresszív véleménycserétől, melyek csak kórházi számlámat növelték. Ennyit a testiségről.
 Szellemi szintje is volt ennek a munkának, ráadásul milyen színvonalas! Naponta tizenkét óra munka, hétvégénként pedig a kiérdemelt pihenésemet nyolc órás munkaidőben az állomáson tölteni. Ez kicsit fárasztó volt hosszútávon, de megmutatta, hogy mennyire edzett is vagyok. Hiába, mindig is az volt a mottóm, hogy "Edzett elme a testet is megedzi!" Tehát bírtam, sőt, többször is a hónap dolgozója lettem. El is mondom, hogy hogyan (Bár egy zsenitől, mint tőlem a sokoldalúság alapvetően elvárható. Kedves barátom ma is Stucker úr, aki még mindig "Svájci bicska" Vlagyimirként emleget engem): Az intéző rögtön az első napon figyelmeztetett, hogy ne késsek el semmiképp, mert vasútnál első a pontosság. Nos, ettől nem kellett tartani, mert hál' Istennek, ki odafentről leskelődik utánunk, mert kíváncsi, jóságos lakásadónőm idegzsábában szenvedett, így nem tudott sokáig egy helyben maradni. Úgy két órával az optimális kelési időm, és elhanyagolható mennyiségű idővel később a lefekvési időm után felkelt, és sóhajtozva elkezdett prolni. De hogy! Hiszem, ha Geplast első hódítói (köztük általam is mélyen tisztelt ősatyám) ellen akár csak öt ilyen özv. Soep (holland) kiállt volna egy-egy porolóval, a kedves hódítók rövid és véres harc után visszavonultak volna. És sóhajtott is. Folyamatosan, és hangosan, mintha a fölösleges levegőt akarná ilyen módon eltávolítani (hiszem, hogy ez lehetetlen, hiszen amint emberei társaságot vélt felfedezni, rögtön annyit beszélt, amitől fölöslegben nem maradhatott levegő a tüdejében). Ekkor felkeltem, és elém tálalta a reggelit, amit anyai gondoskodással égetett oda napról-napra. És minden nap főtt halat csinált, de vacsorára is. És uborkát adott mellé! Uborkát, a főtt halhoz! Kedves olvasóm, már érzed, hogy nem vagyok nagy igényekkel megáldva, de még az én edzett lelkemet is megrágcsálta az idő, amit ott töltöttem. Csupán egyszer próbáltam meg az istenkísértést, hogy megkérjem, csináljon mást. Olyan másfél órányi kéztördeléses papolást senkinek nem kívánok, mint amit én éltem át akkor. A hal után fogtam magam, felvettem munkaruhámat, majd elmentem a munkába. Fél órával korábban, mint kellett volna. Itt kicsit sírdogáltam, majd könnyeimmel, és egy jobb időket látott felmosóval kitakarítottam a helységet, majd tartottam a frontot, amíg megjött késve a főnököm, hiszen vasútnál első a fontosság! Így lettem a hónap dolgozója, de lelkemet nem tudtam volna kielégíteni a sivár munka múló testi örömeivel sem, de hát ilyenekről még csak nem is álmodhattam. Álmodni aztán különösen nem, mert aludni a fent említett okokból nem tudtam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.