A történelem hosszú és sötét szakaszai után kezdődik el igazán Európa története, ez már majdnem a felvilágosodás, ha nem is az, mindenesetre világos, hogy nem sötét. Mert ismerjük. Midőn a római birodalom szemet vetett a kis földre, rögtön el is indult, hogy elfoglalja. Először is fontos leszögezni, hogy Geplast (latin nevén Mensam, ami táblázatot jelent) néhány réz- és vasbányát tudhatott magának, nem beszélve egy jelentékeny méretű ezüstbányáról is. Ezért a rómaiak számára fontos volt, hogy uralja ezt a stratégiailag fölösleges területet. Valószínűleg azért nevezték el a helyet a táblázatról, mert az itteni egyetlen város melletti hatalmas mezőn a földbe egy táblázatot karcoltak, amin a következő népgyűlés időpontját jelezte. Innen a név.
 Mikor a birodalmat elöntötték a különböző népek, Mensam hős lakói kardot ragadtak, és elhatározták, hogy segítenek a birodalomnak azzal, hogy nem hagyják, hogy rajtuk keresztül bejussanak a területre. Sajnos bátorságukat nem tudták bebizonyítani, mert egyetlen támadás sem érkezett területünk felett. Ekkor a bátor polgárok elrakták a kardokat, és elhatározták, hogy nem harcolnak többé a birodalomért. Rossz nyelvek állítják, hogy ez annak a jelentős seregnek a hatásából történt, mely ekkor tűnt fel a határon. Vandálok voltak. Ha az akkoriak tudják, hogy ezek éppen Rómát mennek feldúlni, úgy biztos segítenek, de így ajándékokkal elhárították az áthaladási kérés mellett feltételezhető számtalan erőszakos cselekedetet. Ekkor emelkedett fel az első vezető, Carcassa a Kereskedő (452-497). A hatalmas dög melletti értékes területekből csipegetve majdnem tizenhét százalékkal növelte az ország területét, majd aktív tevékenységbe kezdett: szaporaságából származó hét lányát különböző birodalmak hercegeihez és másodlagos vezetőihez adta, fiait ugyanúgy kiházasította, majd elégedetten ült vagyonán két évig. Ezután (456) Hozzálátott az ennél is aktívabbnak nevezhető munkássághoz; nevezetesen elkezdte a fölhalmozott árukészleteket és a császárnak szánt adóból felvásárolható összes terményt a bukó birodalommal együtt alásüllyedő provinciáknak eladni a piaci érték háromszorosáért. Egyre több terményt és terméket vásárolt fel, a nyersanyagokból pedig a harcokhoz szükséges fegyvert felhalmozva, majd ezeket eladva mind a saját, mind az ország kincstárát teljesen megtöltötte. Ezután kiadta első törvénykönyvét, ami nemes egyszerűséggel csak a Törvénytábla nevet kapta (460). Ebben meghatározta az egész ország területén a különböző áruk árát, a vámokat és a piaci béreket. Követ útján visszarendelte a jórészt hazaiakból összetoborzott nyolcas számú légiót, mely csonka lévén nem került bevetésre. Ezek tapasztalatát felhasználva saját hadsereget szervezett, amit a határon telepített le. Hozzálátott az erődépítéshez (462-472). Négy nagyobb vár, és több kisebb-nagyobb megerődített város tovább emelte a kis ország szilárdságát. Az utolsó huszonöt év alatt még nagyobb vagyont halmozott fel, utakat és vízvezetékeket építtetett. Fia, II. Carcassa (497-499) támadást indított a szomszédos területek ellen, de csúfosan megbukott kísérletük. Egy palotaforradalom során megbuktatták, és egy volt hadvezért ültettek a helyére. Ovidius királynak kiáltotta ki magát, és erőszakosan próbált terjeszkedni. A nép fellázadt ellene, de ő tartotta magát. Mikor nem sikerültek tervei, hozzálátott a városok fejlesztésének. Néhány könyvtáron kívül azonban nem futotta, mert meggyilkolták. Ekkor törtek be a Nyugat-római Birodalom hulláján lakmározó mindenféle frank népek, és ismét egy birodalomhoz csatolt állammá lett az ország. Pedig eme rövid időszakban (452-507) egy új államforma jelent meg, ahol a vezető nem király vagy császár volt, hanem a leghatalmasabb kereskedő. gazdaságilag az új tömb egyik legerősebb és stabilabb részévé vált a provincia, és amikor huszonnégy évvel később leszakadt onnan, még mindig megőrizte ellátó szerepét.

 Miért siettem annyira barátom esküvőjének megakadályozására? Miért tartottam olyan fontosnak ezt a kérdést, hogy munkásságom és népnevelői elhivatottságom felhagyását is vállaltam miatta? Vajon egy zsenit hajthat a féltékenység? Lehet, hogy furcsa, nemi (ennél fogva szexuális) előítéletekkel rendelkezik egy zseni a női nemmel szemben? Való lehet az a tény, hogy elég gonosz ahhoz, hogy tönkretegye a legjobb barátja esküvőjét? Talán egy kémtörténet lappang a háttérben? Nem. Eszem megolvaszthatatlan vaspáncélja érzéketlen az olyan forró (és nedves) érzelmekkel szemben is, mint a szerelem; hiába a forró és szerelmes szív, nem tudja megolvasztani az elme kontrolljából származó "frigiditás" mellvértjét. Elárulom azt is, hogy nem rendelkezem semminemű előítéletekkel a világ különböző nemű, fajú, vallású vagy éppen szexualitású egyedei iránt, hiszen mindenkinek szíve-joga, hogy eldöntse, hogy mi lesz. Na jó, azért nem, de nem is hibáztatható senki sem azért, ha mondjuk alantasabb kategóriába születik. Ki köpne le ezért egy mongoloidot? Csak mert nem annyira fejlett? Nevetséges! És az is teljesen ostoba kérdés, hogy én gonosz lennék. Az agytrösztök azon csoportjába tartozom, kik hatalmas tudásuk és intelligenciájuk teljes kapacitását az emberiség fejlődésének, az innovációnak szentelik. Vannak természetesen gonosz és kétségtelenül sátáni egyének is, de mivel az én agyam még az övéket is meghaladja, nyilvánvaló, hogy nem lehet hozzájuk hasonlítani magamat. Elég okos vagyok ahhoz, hogy tudjam: az emberiség támogatása nélkül a zseni is csak ember. Na, ezért ez sem igaz, hiszen a nemlétező Isten és az emberek közötti köztes állapot élő megtestesítője, egyfajta modern Odüsszeusz, ennél foga nem is teljesen emberi.
 Nem, a sietségemnek csupán egyetlen egy oka volt, és ez az ok igen egyszerű, rövid, és igencsak nyomós is ahhoz, hogy én ügyeimet majdhogynem elintézetlenül hagyva elinduljak a házasság megakadályozására. Ugyanis az ok a következő volt: Ismertem a menyasszonyt! Azt a barátomtól teljesen különböző nőt, akiről mindent tudtam, amit nem kellett volna, és semmit, ami egy isteni mérlegen a javára dönthette volna el a végállomás helyét, az isteni jóakaraton kívül. Annamaria Vajk... Már a névtől is borzongás fut végig a gerincemen, főleg ha a következményekre gondolok.
 Asszisztensem éppen egy nagy adag aprósüteménnyel harcolt hősiesen, a Karzat idegesen toporgott az előszobámban, én pedig nem találtam a kedvenc nyakkendőmet, pedig fekete alapon világoskék csíkozás és sárga rácsminta díszítette elég elegánsan. Emellé nem éppen kedvenc, de a legmeglepőbb öltönyömet vettem fel: A szürkét, melynek az ujjai és a gallérja fekete volt. Ez egy régi amerikai öltönytípus megoldása volt, amitől az embert az uniformizált hímcsoport többi egyedeitől is meg tudta különböztetni a fogyasztó társadalom nőstényállományának kevésbé színvak része. Gyorsan kiadtam néhány utasítást, asszisztensem kezébe nyomtam a beszédeim vázlatát - távollétemben neki kellett engem helyettesítenie, a beszédeken. Szerencsére a Karzat vállalta a többi programom lebonyolítását, így nyugodtan elszabadulhattam arra a hétre, amíg terveim szerint megakadályozom az esküvőt.
Néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy az ember tervezi, de "Nem eszik olyan forrón a levest, ahogy főzik."! Ez mindig erőt adott nekem.

 Az emberek - és ezalatt tisztelt olvasóimat értem - ijedten néznek maguk elé, hogy hiába figyelmes olvasásuk, az egzaminációjuk kerékbe tört irományom sorai között, hiszen nem figyeltek fel az említett barátomra. Nem hibáztatom olvasóimat, hiszen annyi dolog közül tényleg nehéz felfigyelni egy olyan barátra, akiről még egyáltalán nem írtam. Barátomat még az állomáson ismertem meg. Intézőként éppen főnököm ebédjét vittem az iroda felé, mikor az egyik utas figyelmetlenül nekem jött, sietés közben. Addigra rossz kedvem volt, mert egy nagyon energikus, és erőteljes utas csomagjával valami hiba történt, ezért nekem intézkednem kellett - természetesen csak azután, hogy kivittem az "parancsnokom" ebédjét. Kecsesen, nagy ívben repültem két métert, utánam a tányér egy fél libával, rizibizivel, és egy félliteres sör. Az energikusan lépkedő, viszonylag erős úr felsegített, és sűrű bocsánatkérések között elkezdett leporolni, majd ismét felsegített, mikor ettől a művelettől újra a földön kötöttem ki.
 - Barátom, szerencséje volt! - jelentette ki barátságosnak mondható hangon.
 - Azt mondja? - kérdeztem sörtől és zsírtól csöpögve. Elég szomorú látványt nyújthattam, mert felnevetett.
 - Egyszer egy embernek nekimentem, és belehalt! - bizalmas, halk hangon beszélt, így legfeljebb a legközelebbi hat méteres körben hallhatták őt tisztán az emberek.
 - Igen? - már rémült voltam. Lehet, hogy belső vérzés?!
 - Átesett a Nagy Fal mellvédjén! - nevetett hangosan.
 - Mert a turizmus nyomorba dönt... - motyogtam. Ismét felkacagott, és elégedetten hátba vágott. Segített felállni, majd érdeklődni kezdett arról, hogy mit dolgozom. Erre válaszoltam azt, hogy a helyettes intéző vagyok. Megértő embernek tűnt, így elmondtam, hogy egy brutális állat elhagyott csomagjai ügyében kell majd tárgyalnom az illetővel, de félek, hogy meg fognak nyúzni!
 - Kicsi erre az esélye! - válaszolta bizakodva.
 - Úgy gondolja?
 - Persze! Tudja miért? - fejrázásomra rögtön folytatta - Roppant egyszerű: a brutális állat én vagyok!

 Engesztelésképpen meghívott engem a pályaudvar apró éttermébe. Az ízetlen sütemény és a vizezett  kávé eme alvilágában, ahol az istennő egy vén boszorkány, ki még a főváros legelegánsabb éttermének tarifáját is meghaladja áraival (habár az étel, amit felszolgált, nem lehetett elég olcsó), megismerkedtem kedves megverőmmel. Ő kezdte az ismerkedést.
 - Mi a teljes munkája?
 - Helyettes intéző, és munkanélküli zseni.
 - Hm... Ez érdekes. És mit tudna mondani magáról bővebben? - kicsit mintha elbizonytalanodott volna, felismerve, hogy egy nálánál sokkal okosabb emberrel áll szemben.
 - Nevem Réz Vlagyimir Napóleon, születtem, tanultam és munkára adtam a fejem, így hát itt vagyok!
 - Örvendek! - szorította meg boldogan a kezemet, majd sűrű bocsánatkérések között hideg borogatást kért újabb szenvedő testrészemre - Végre tudom a nevét. Nos, Vlagyimir, itt az ideje, hogy bemutatkozzam! Gróf Hessenheffer Faludy-Petzy W. György Frigyes-Ignác vagyok, félig-meddig magyar, félig osztrák, és érthetetlen módon a bajor Kaninche-Insel (német) kastély és birtok örököse. Tudta, hogy ott még mindig van pallosjog?
 - Nem, erről a tényről nem volt tudomásom. - válaszoltam - Elvihetné oda az állomásfőnökömet parasztnak.
Rossz pillanatot választottam eme félig vicces, félig komoly kijelentés kimondására, mert barátom éppen ivott a kávéból. A két korty közben jutott el tudatába szavaimnak értelme, és amilyen gyorsan eljutott oda a mondat, olyan sebesen jutott ki szájából a kávé. Néhány heves bocsánatkérés, megszakítva egy kevés harsogó nevetéssel hozzájuttatott egy rongyhoz, amivel letörölhettem magamat. Felejthetetlen nap volt számomra.
 Ez az ember most elindult útján, hogy megtegye a legnagyobb lépést a romlás felé. És én hajadonfőtt, de egy kényelmes homokfutóban siettem, hogy megakadályozzam benne.

 Három hét a nagyvárosban megváltoztatja az embert. Eleinte csak nevettem azokon, akik az állították magukról, hogy megváltoztak a betondzsungel hatalmas és barbár világában, de most, hogy a kétszintes családi házak és a négyemeletes lakásblokkok között tengettem az életem, hajlamos voltam felülbírálni eddigi életszemléletem elmaradott és kétségtelenül téves tanait. Mégis, akkora változást nem tapasztaltam magamon, mint a nagy utazók állították saját személyükről. nyilvánvaló, hogy van különbség közte, és köztük, az olvasóm is nevet azon, hogy egy napon említem őket magammal, de mégis... Persze jóval hatalmasabb eszem, a zsenim tudata, és az a korántsem elhanyagolható tény, hogy míg a legtöbb ember megmaradt kicsinyes célokat hajkurászó társas ösztönlénynek, én az evolúció egy magasabb lépcsőfokán ragadtam. Hacsak nem a legelső emeleten. Vagy a tetőn. Tehát én a tetőn, ők pedig a többi lépcsőfokon és emeleten. Ezt az elméletemet láthatjuk abban is, hogy négyemeletes házakat építenek. Így próbálnak képletes hasonlatomra - az idő-eltérést figyelembe nem véve - reagálni. És ez a pont, ami végképp aláírja tézisem helyességét: a reakció! Mi teszi az embert okosabbá, mint az állat? A helyes reakció-ész felosztás. Persze egyáltalán nem helyes ez így, mert hiába kisebb a reakciók összességéből fakadó ösztön aránya a tudásból és gondolkodásból merítkező és táplálkozó észhez képest, az alattomos állati ösztönök fogják az embert befolyásolni, majd az ész fogja utólagosan megmagyarázni ennek ellenkezőjét. Érdekes módon az én esetem más. Ezen ismét csak kacaghat az olvasó, természetes, hogy más a helyzetem, de nem úgy értettem, ahogy a szemfülesek a kézenfekvő magyarázatukat kigondolták. Bár én is rendelkezem fajom alantas és állati reakcióinak némely mellékes függelékével, (bár kis mértékben, ezt mondanom sem kell) az én esetem azért is rendbontó, mert az eszem fordított arányosságú növekedését produkálta az ösztön mellett, de - és ez a legfontosabb de - megfigyelhetjük, hogy bár az embereknél is az ész a nagyobb, az ösztön irányít, ez nagy vonalakban nálam is fennáll, de ezzel szemben nem az ösztön irányít. Ez is kézenfekvő, mert a két érték közötti különbség alighanem minimum a másfél-kétszerese az átlagos és tudatlan emberekéhez képest.
 Ez a szerény fejtegetésem volt a legújabb témája előadásaimnak. Általában két órát beszéltem az embereknek, tehát kifejezetten tömör beszédet mondtam nekik. Különben is véleményem állandó: Egy zseni legyen tömör, lényegre törő, mert az olyan munkák, amikhez zsenik szükségeltetnek, mindenképpen megkövetelik a fölösleges és üres sallangoktól mentes, következetes és a lehető legrövidebb/pontosabb beszédeket. Ilyenképp nem lehet folyamatosan csak szőrszálhasogató módon beszélni egy adott témáról, meg kell fogni a kalapács nehezebbik végét, és munkára serkenteni az agysejteket, ahogyan a bizonyos kovácsisten az óriásait egy vulkán mélyén. Sosem szerettem az olyan embereket, akik csak beszélnek, tartalom nélkül és üresen, mert ezek mellett gyakorlatilag senki sem tud rendesen megélni a maga mondanivalójával. Ezek az emberek pedig a lehető legmesszebb esnek attól a következetességtől, aminél én semmit sem becsülök többre. Emlékszem, hogy még a filozófiát tanító tanárom volt az, aki egyszer egy nebulót megszidott, mert az túl fellengzősen, hosszasan adta elő mondanivalóját, pedig ez a tanár nézeteivel ellenkezett. Életemben nem ordítottak velem annyit, mint akkor...
 Hetente öt alkalommal léptem fel a szerény befogadóképességű oszlopcsarnokba, de amikor az emberek már az utca forgalmát akadályozták, a városvezetés megkért, hogy mellőzzem a beszédeket, vagy tartsam máshol. Így kerültem ki a közeli dombra, ahol a saját kis Olajfa-ligetem bújt meg. Sajnos olajfák helyett a kevésbé fenséges törpefenyőkkel kellett beérnem, de ez valahogy mégis megőrizte, sőt felerősítette a mondanivalóm szentségét. A hatalmas mennyiségű pénzbevételt jótékony célokra fordítottam: Egy kisméretű luxuslakás, egy kényelmes moped, egy saját asszisztens és hatalmas mennyiségű ruha. Sajnos ezeket nem hordhattam beszéd közben, mert a nép elvárta, hogy eddigi öltözködési szokásaimat kövessem, annak ellenére, hogy már voltak megfelelő készleteim egyéb ruhaneműkből. Így lehetett, hogy egy csíkos trapéznadrágban, egy skandináv sisakban, hátamon egy medvebundával beszédet mondtam az őrjítő melegben a törpefenyők között az emberekről. A vallási témákat sem mellőztem, illetve a különböző háborúk, a kormány helyzete, és a külpolitika is gyakran terítéken volt. Mivel heti öt beszédet a magam szűkszavúságával is lehetett még tartani, de a hétvégéken nem, a követőim kértek, hogy adjak valamit nekik is hétvégére. Adtam: Először is egy konkrét tervezetet bocsájtottam ki asszisztensem segítségével, mely a nép javát szolgálta. Íme:

 Ebben a megoldásban az volt a jó, hogy mind a hét napra adtam elfoglaltságot magamnak. A beszédek nyilvánvalóan arra szolgáltak, hogy a saját híremet és tudásomat elhintsem az embereknek. A körmenet értelme tulajdonképpen az emberek szoktatása volt: szintén a híremet keltette, miközben a város történelmén keresztül alátámasztottam az állításaim helyességét. Nem mintha erre szükség lett volna; hol voltak már azok az idők, amikor közbeszóltak? Hétfőn a kérdéseikre válaszoltam. ide csak meghívóval lehetett eljönni, illetve kérvénnyel. Lelkiismeretes asszisztensem videóra vette, és megnézte, hogy kik a leglelkesebb híveim, ezeknek küldtünk meghívót. Az első két alkalommal már kialakult a kemény mag: tizennégy ember, akik mind a kettőre eljöhettek. Ezen kívül legalább száz kérvény érkezett mindenkor, ezeket szelektáltuk. megpróbáltuk az agresszív és provokatív elemeket kiszűrni, ez egy idő után sikerült is. Ezután jött a filozófia, ami a saját felfogásomat, és az adott dolgokról adott véleményemet hivatott bővebben megmutatni. Erre már jóval kevesebben jöttek el, de itt is átlagosan legalább ötven ember volt jelen. Csütörtökön dupla beszédet tartottam, mivel a legtöbb geplasti munka csütörtökönként szünetel. A következő két esemény a vitafórumok és saját bíróságom bevezetése volt. A vitafórumon egy felvetett kérdést beszéltünk át nagy néptömeg előtt, illetve bírálatokat mondtam el. Ez főleg serkentő hatással járt, az embereknek hamar a kedvenc helye lett a vitafórum, mivel itt ők is felszólalhattak, és beszélhettek, mintha csak kettesben lennének velem. Itt hoztam létre a Karzatot, ami a kemény magot tömörítette magába. Ők egy félkörű emelvényen ültek, én középen, jobbra-balra hét-hét ember. Őket csütörtökön továbbképzésben részesítettem, vasárnap pedig egy közös ülésre hívtam el őket, ahol átbeszéltük ügyünket. Szinte már vallás vagy részvénytársaság lettünk. Ezen kívül bíróságot is hirdettem, ahol az emberek teológiai és mindenféle verbális ügyeiket hozhatták elém. én, a Karzattal együttműködve meghoztam ítéletemet velük kapcsolatban, és ezzel igazságot, és nyugalmat szolgáltattam kis táboromnak. Nagyjából ez volt egyenlőre a helyzet kis csoportommal. Három hét alatt nagy előrelépést tettem. Végül kénytelen voltam a fenti órarendet felülbírálni, illetve kiegészíteni, mert a munkásosztályból való hallgatóim napközben nem tudták felmenteni magukat a szolgálatból. Ezért kerültek át délutánra a beszédeim, ami mindenkinek nagyon is megfelelt.
 Ekkor érkezett egy levél a legjobb barátomtól, amely minden számításomat felborította:
"Meg fogok nősülni. Gyere a fővárosba. György." Úgy álltam ott, mint akit leütöttek.

 Mivel sokat említettem már csodás államomat, melyben megszülettem, és melyben feltehetőleg meghalok, gondoltam, hogy megosztok vele kapcsolatban néhány információt. Például azt, hogy a lakosság kilencvennyolc százaléka ateista, egy százalék erőteljesen református, megtalálható egy meghatározó méretű, de jelentős kisebbség, ami négyhatod százaléknyit tesz ki a zsidó vallásúakból, a többi az "egyéb" kategóriába sorolható.
 Sok országgal ellentétben a népesség majdhogynem százhúsz százaléka dolgozik, ebből jelentős mennyiség (mintegy ötven százalék) a mezőgazdaságban. Az előző rezsim, illetve az azelőtti katonai junta főleg az ipar és a bányászat abnormális túlfejlesztésében, és az ebből fakadó dilettáns irányzatot választotta. A túlfejlesztett gazdaság nem dőlt ugyan romba, de fölöslegesen nagy termelést eredményezett, melyet szorgos kereskedőink és az "Állam" sem tudott a különböző országokra rásózni. Ezért mondhatjuk, hogy túlságosan is export ország vagyunk, így a mérlegünk annyira pozitív, hogy már negatív számba megy. Mert ezt is lehet! Mégpedig úgy, hogy az junta véleménye szerint intézték az importálást, így mindent, amit be kellett volna hozni, csak a saját vállalkozók hozhattak be, a juntának is tetemes hasznot hozva. A többit, amit a vállalkozók nem hozhattak be, fölöslegesnek ítélték a katonai vezetők.
 Így lehetett az, hogy tizenhat mezőgazdasági gép árából csupán tizenegy érkezhetett az országba, viszont műtrágya nem. Az élelmezéssel nem volt ugyan baj, mert a gazdaságot az ipar nyomán tudták fejleszteni, de a szolgáltatások mértéke sajnos nem ütötte meg az alapvető életkörülményekhez szükségeseket sem. Az olvasó bizonyára rájött, hogy alacsony igényeim vannak, de még nekem is kevés lett volna az, amit nyújtott a rendszer. nem éltek az emberek rosszul, de kevés volt a szórakozási lehetőség. Mivel a diszkók veszélyes helynek számítottak, a junta tűzzel és bizonyára vassal is kiszorította őket, így jöhetett be a kaszinó. Nos igen, ez remek ötlet volt, főleg miután megalapították az Állami Pénzváltót. Ne tessék arra gondolni, hogy ez valutaváltó volt, ez a pénz értékét változtatta.
 Egyenlőre ennyit.

 Fullasztó meleg volt a szobában. A vastag, megnyugtató kőfalak szilárd kockáinak apró részecskéi olyan rezgéseket produkálhattak, mint a csiklandós ember, akin ezernyi hangya fut. Különben is, a melegben a kockák is rezegni látszottak. Soha nem értettem, hogy hogyan jelenthetik ki olyan végletesen a fizika megfoghatatlan tantárgyában, azt, amit mondanak. Miért lenne a meleg levegő áramlása a rezgés oka? Miért nem lehet, hogy mozognak maguk a kockák is? Ha a rendszer minden része mozog, akkor a rendszernek is annyira kéne csikorognia, majd összedőlnie, mint a szomszédos Magyarország gazdaságának, mikor Geplast piacra dobta az új T5 -ös komposztálót. Jó, valószínűleg tényleg a levegő rezeg, mert könnyebb a kőnél. Bár a meleg legalább annyira fejbe tudta ütni az embert, mint egy kő, de ez most mellékes. Az ízléstelenül régimódi pánrómai vagy milyen oszlopok félkörben álltak a tervrajzok, de sajnos az építészek kicsit elszámították, és lejtőre építették. Ezért festőien egy lépcső vezetett át a terem közepén, hogy ne kelljen több anyagot használni a kelleténél. Mert az aládúcoláshoz az eredeti mennyiség százharmincöt százaléka kellene a tervek szerint, itt ellenben a lépcsővel kijött száztizenhatból. És megfelelően sötét fényviszonyok között nem is néz ki rosszul. Bár az egyik oszlop kicsit közelebb van a közepéhez, mint a többi (alig fél méterrel). Az, hogy a lépcsőből kifolyólag az egyik oldalon túl alacsony a kupola és fal közötti perem, a másik oldalon pedig túl magasan, már nem fontos annyira. Aki mindenhol a hibát keresi, az vesse az építészekre az első követ, hacsak nem fél, hogy azok visszadobják. Ennek ellenére van igazsága annak is, aki tényleg ilyen álkritikus maszlagokat ad át a széles néptömegeknek.
 A meleg ellenére a római kupola és görög oszlopsor által határolt területen rengeteg ember ült kényelmes kék párnákon, és hallgatta a középen szónokló férfit ámulattal. Lehetett is mit csodálni! A férfi egy igazi római tógát viselt, az alatta szokásos vörös "másodtógával". A bal vállát nem fedte a szellős ruha, de egy ízléses lovagi vállvas ezt megoldotta. A tűzoltóságnál rendszeresített nehéz öv fogta össze a kissé bő ruhát derékon. Az öltözéket csupán egy monokli, és egy edzőcipő tette a maga módján hasznosabbá a különböző tevékenységek elvégzésére. A férfi maga rövidre vágta szürkülő haját, az arcát pedig felhős ború tette elérhetetlenné. Aki csak ránézett tudta, hogy zseni. Ez az ember fel alá sétált, és a népet oktatta az általános tudnivalókra. Tulajdonképpen a népnevelés mindig is fontos pontja volt a a céljaim listáján. Sőt, a hatodik helyet kapta. Ezt mondtam:
 - Tudjátok mindannyian, barátaim, hogy Isten halott! Halott, mert nem is élt. Ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, akkor felmerül egy másik, nevezetesen az, hogy ha nem élt, akkor hogy halhatott meg. Ez egy bravúros kérdés, a lényeg azonban csak annyi, hogy isten nem volt. Tehát nem halt meg. Ha nem halt meg, miért tiszteltük, kérdezhetné az ember, és nagyon jó, hogy ezt teszi! Szóval a lényeg az, hogy akik tisztelték, azért tették, mert nem tudták, hogy halott. illetve nem is halott, mert nem létezik, szóval... - kicsit megakadtam, és kifújtam a levegőt - Meleg van itt. Szóval, képzeljetek el egy társadalmat, ahol sok ember él primitív körülményeket?
 - Mint a faluban? - kérdezett közbe egy férfi.
 - Mi? Neeeem, hogyhogy a faluban? - hökkentem meg.
 - Azt mondta, hogy primitív. Mint a faluban.
 - Nem, a falu nem primitív. Nem az a lényeg, hanem, hogy...
 - Van a faluban áram? - kérdezett közbe most egy másik is. kezdtem ideges lenni. Az egy dolog, hogy a nép némán és árgus szemekkel figyeli öt percig a mondanivalómat, de amikor már félbeszakít, baj van.
 - Persze, hogy van! - vágtam hát rá, hogy megszakítsam. Nem sikerült.
 - De folyó víz nincs! - a hangja diadalmas volt. Magamban a tenger fenekére küldtem az ostobát, hogy ott találjon folyó vizet, de mindenesetre nyájasan válaszoltam.
 - Van, ahol van, barátom. De most nem ez a lényeg. Egy primitív kultúra...
 - Szóval a falusiakat nem tartja annak? - szólt közbe támadóan az első ismét.
 - De, de nem ez a lényeg! - kiáltottam fel.
A tömeg elkezdett zúgni, és többen kérdezősködni kezdtek hátul, hogy mi történt. Hamarosan elterjedt, hogy egyetértettem abban, hogy a falusiak primitív körülmények között éltek. Dermedten álltam. Hogy megy ez? Ezt kellett elviselnie egy Jézusnak? Odaállt a tömeg elé, beszélt arról, hogy kik boldogok, erre valaki felveti, hogy a gazdagok is boldogok, pedig a túlvilág nem lesz övék, aztán azon vitatkoznak, ha a pénz nem boldogít, akkor miért örülnek a gazdagok? Hogy mit tesz egy Jézus, az mindegy is ebben a pillanatban, a lényeg az, hogy egy Réz Vlagyimir Napóleon tesz valamit, és ettől kultúrhérosz lesz. Nem is lenne rossz. Eközben a tömeg két pártra szakadva vitatkozott, én pedig felemelt kézzel vártam, hogy elcsendesedjenek. Mikor elfáradt a kezem, sztentori hangon elüvöltöttem magam. A közelebbiek kivonták magukat a vitából, és elkezdték figyelmüket felém fordítani, mire többen is érdeklődtek, hogy mit csinálnak. Végül csak elhallgattak, hiszen üvöltésem után már nem kell sok idő a harcolóknak, ez tudott.
 - Barátaim! - megköszörültem a torkomat, mert kicsit berekedtem a tíz percnyi ordítozástól - A primitív körülményeket nem a falvakkal és a vidékkel kapcsolatban értettem. Olyan hely, ahol nincs áram és víz előfordult a történelemben (néhányan morogtak, hogy hogy élhet úgy civilizált ember). Az ősemberek is vezetőt választottak, mert csoporttudatuk erősebb volt az egyének összességének összesített, összes tudásának összegével. És így született Isten. Vagy az istenek, általánosságban. Amikor kiderül, hogy a vezető ember, és nem tudja a sámán elmondani, hogy mitől ég a tűz, akkor jönnek a szellemek. Tehát Isten, aki meghalt, illetve nem halt meg, de ez nem azt jelenti, hogy él, mert csak megteremtették... Szóval ezek az emberek megteremtették maguknak a felsőbbrendű hatalmat, amit szolgálhattak. Az évszázadok során emésztették az egész katyvaszt, míg végül mindenki elhitte, aki nem, az rövid úton el lett nyomva halálosan. Ekkor jött valaki, aki az egészet egybe megitta, és ettől rózsaszínben látva a világot megteremtett egy gyilkos, bosszúálló, de alapvetően egy bíróhoz hasonló Istent. Így lehetséges, hogy meghatározó jelentőséget kapott egy olyan lény, aki nem is él, csak a képzeletetekben. Ha nem így lenne, akkor most valami rossz dolog történne velem, mint isten gyalázójával. De hiszek abban, hogy nem érhet baleset.
Arrébb léptem, de rögtön meg is bántam elhamarkodott cselekedetemet, mert a fránya lépcső alattomban közelebb osont hozzám, és most kicsúszott a lábam alól. A földön feküdtem, a tömeg szörnyülködésének közepette.
 - Látjátok, nem történt semmi. - mondtam a lehető legkényelmesebb arckifejezésem mellett - Nem Isten bosszulta meg hitetlenségemet, én felejtettem hinni egy kicsit abban, hogy nem ér baleset. A mai órának vége, holnap délben ismét találkozunk, most pedig felsegítene valaki? Köszönöm.
Odaléptem az íróasztalnak kinevezett ládához, és felvettem róla egy műanyagból készült élethű kőtáblát, egy szál kolbászt és a kulcsaimat. A "diákok" egy néptribunusnak is kijáró tisztelettel köszöntek el tőlem. Három napja, mióta megjöttem, egyre több ember gyűlt körém az "Előadók tribünjébe", ahogy a helyet hívták. Évek óta senki nem használta, de most két nap alatt több mint ötszáz embert fogadott be. általában ugyanazok jöttek el, és hallgatták szavamat. Római jogokkal élve a belépést ingyenessé tettem, az órát is, ellenben a kilépésért díjat kellett fizetni, hogy megélhessek. Ez egy nagyon jó ötlet, mert pszichológiával élve: az emberek ingyen utaznak, tanulnak, és boldogan fizetnek (hogy mehessenek). Így lettem néptribun.

 A Nap vörös korongja lassan elszakadt a látóhatár enyhe görbéjétől, ismét győzedelmeskedve örök ellenfele fölött, ki hol fölé kerekedett, hol aláhullott erejének. Örökös, és lélekemelő pillanat, amikor mintha lelassulna az idő. Meghatódottan néztem, és szaporán pislogtam. Persze, hogy szaporán, mert a nap belesütött a szemembe! Kell nekem pont az alapján beállítanom azt a selejtes iránytűt, amit a kézelőimért kaptam! Jobb iránytűt érdemeltem volna értük, főleg az egyikért, amelyiken mind a két gomb megvolt. Ennyit a napfelkeltéről.
 Úticélom lebegett előttem, a hely, ahol meg tudom valósítani a lehetetlent, ami eddig senkinek sem sikerült. Egy találmányon dolgoztam, amit egy csengőre felszerelve kopogáshangot adhatunk le egy gombnyomással. Éppen csak a megvalósításhoz szükséges elképzelés, szaktudás és eszközök hiányoztak, és ilyeneket sajnos nem is tudtam szerezni, pedig a ruhatáram nagy része már különböző farmokon és falvakban hevert. Szerencsére szerénységem nagy elmeéllel rendelkezett, ami - hiszem - még a frissen vasalt nadrággal is vetekedhetne, ha abba vasalnának élt. Errefelé ezt nem teszik, ami számomra érthetetlen, hiszen az éles nadrág mindenképpen főúri viselet. Persze egy zseni akármilyen viseletet elvisel, én is ilyen voltam, nyavalygás nélkül tűrtem a legrosszabb ruhákat is, mert a hatalmas lélekrész, a gondolatok aranykalickája, ami a koponyánkban található kárpótol mindenért. hangsúlyozom, hogy nem szoktam kérni, mindenért pontosan elszámolok az emberekkel, és soha, semmilyen esetben nem hajolok meg, ha azt kell elérnem, hogy tiszteljenek. Ezt elértem!
 Végül a látóhatár glóbuszosan domború sarlója mögött szép lassan felsejlett, mint egy sivatagi délibáb, úticélom, a nevével vetekedően festői Alvleesklier (holland), második leghatalmasabb városunk. Hatalmas betontömbök, és sok kertes ház apró kerttel, ahol a lakók olcsó és fölösleges, egyáltalán nem jövedelmező virágkertészetet nyitnak önszórakoztatásra. A város történelméről tudni kell, hogy a főutcáján még vér is folyt, amikor az angol és holland hódítok összecsapása során az egyik lakos hozzávágta az angol százados fejéhez az egyik helyi készítésű, és nagy sikernek örvendő cserépedényét, mire a százados, a silány cserép darabjainak tucatjaitól vérezve a földre aláélt. Ezután a húsz fős angol megszáll csapatot a harmincöt holland katona hatalmas és majdhogynem tizennégy másodperces csata után kiverte. Az angolok, a népüktől megszokott ostobaságtól és gyávaságtól jellemezve nem próbálták meg utcáról-utcára kiveretni magukat, hanem (egyébként meglehetősen bölcsen) megspórolván az ütéseket, melynek kis mennyisége a nyugodt öregkor egyik feltétele, hátat fordítottak, és elfutottak.  Alakosság megvetően pfújolt, és néhányan virághagymákat vagdostak az ostoba, és fölösleges nacionalista érzelmeket tápláló angol kutyák után. Így győzedelmeskedett Geplast őslakossága, karöltve a holland hódítókkal. A város történetének még egy sarkalatos pontja volt, mikor ezernyolcszáz közepén az angolok újra ostromzár alá vették, a fővárossal együtt. A hatezer lakos halált megvető bátorsággal tárgyalt az ostromzár feloldásáról a hódítókkal, majd sorozatosan megtagadták az élelmiszer átadását, így az ostromzár csúfos kudarccal megszűnt négy hét alatt, mert a britek nem tudták seregüket élelmezni. Állítólag egy bátor különítmény felrobbantotta a teát szállító vonatot, és ezért menekültek el. Nem tudom, hogy igaz-e, de valószínűnek hangzik, az angolok híres fogyatékosságait ismerve. Sokoldalúságom mellett megadatott nekem a különböző népek hiányosságainak, és előnyeinek tökéletes átlátása, akár egy másodperc alatt is. Vegyük például Geplast népét. A harcban kemény, bár szeret megalkudni, de amikor a hollandok által megszavaztatott új adót akarták bevezetni, kivonultak az utcákra, és megszállták konflisokkal és taxikkal a hidakat, teljesen megakasztva az ország működését. A híres '76-os taxisblokádról nem is beszélve! Akik látták, nem felejtik el ma sem, amint a hatalmas tömegű fekete taxi elállja az utakat, a dühös taxisofőrök pedig megverik a kétszeres túlerőben levő rendőröket. Emellett igen erőteljes, talán renyhe nép vagyunk mi, de ha olyan intelligens, és kimagaslóan okos emberek vezetnék az államot, mint az, akit szerénységem tilt megnevezni, akkor nem itt tartanánk, hanem bizonyára névrokonaimmal megegyező birodalmat vezetnék. Napóleon Európája mellé csatolva Szvjatoszláv fiának, Vlagyimirnak egész Oroszországa. Talán néhány területtel kevesebbet, de így sajnos csak et az államot tudtam a helyes irányba terelni. Pedig én lettem volna a világ megváltója, ha uralom névrokonaim összesített területét. Csoda egy világ lenne is az! Ennyit a glóbuszos sarlókról.
 Ekkor belovagoltam a városba. Igen, belovagoltam, bár nem a megszokott módon. A nép, mint mondtam, tisztelettel vegyes rémülettel nyitott nekem utat, és ezen sajnos nincs mit csodálni. Hihetetlenül elvadult, szakállas arc meredt az emberekre, szemeim vadállatiasan csilloghattak az éhségtől, és ruházatom... Igazi huszármentét viseltem, a hozzá illő karddal oldalamon, emellé keménykalapot. A nadrágom úrhoz méltó módon élére volt vasalva, és főúri kinézetét még az sem tudta csökkenteni, hogy úgy harminc centiméterrel hosszabb volt a kelleténél. Ez nem volt baj, mivel zoknim vagy harisnyám nem lévén ezzel bugyoláltam be a lábamat. Különben is, a sok pusztai homok bemegy a nyitott szandálba, ezért a nadrág hossza áldás volt számomra. Alattam egy nagyon régi, és kopogó paták zaját utánzó Aritmie (holland) robogó próbálta kiadni éppen a lelkét. A tömeg kettős sorfalából ezernyi szempár nézett végig az elvadult, éhező és szőrös idegenen. A rémisztő hatást talán csökkentette kicsit, hogy reggel borotváltam simára arcomat, és jámboran mogyorót eszegettem mentém zsebéből. Belovagoltam a városba, hasonlóan Jézushoz; én voltam Geplast messiása!

 Egy olyan sokrétű személy számára, mint én magam, egyáltalán nem szükséges, hogy a környezet elismerését kivívjam, hiszen minden porcikámban zseni vagyok. Ettől függetlenül azért néha jó, ha az emberek megmutatják, hogy mit adtam át nekik szerintem. Mind igazgatóságom, mind diktátorságom alatt tapasztaltam, hogy az emberek nehezen értik meg fennkölt szavaimat, alulértelmezett intelligenciájuk folytán.
 Éppen ezért szeretném megkérni azt a hat-hét visszatérő látogatót, akik gyakran néznek fel ide, hogy kommentálják a munkámat, ezzel részt vállalva egy zseni naplójában. Amennyiben ez egy működőképes művelet (idegen szóval: move) lenne, abban az esetben különböző szórakoztató játékot is hirdetnék, illetve szerveznék nekik.
Ennyi lenne.
Ne felejtsétek mottómat: "Egy festő lehet vak, de ettől még nem kell tudnia zongorázni!"

 A puszta csöndes, csak a szél zúgása hallik. Ugyanez a notóriusan nyughatatlan természeti erő görgeti arrébb a porszemeket, folyamatos, de láthatatlan változást idézve elő az unalmas puszta hangulatában. Egyszer csak felkavarodik a szél, portölcsért előidézve a fák közelében, ahol ez a nyughatatlan hatalom megakad. A por persze elül, de mögötte feltűnik egy alak. Végtelenül lerongyolódott állapotban van, ruhája darabokban lóg róla, és láthatólag megháborodott. A látszat csal, mert a szerencsétlen ember felhősen titokzatos arcáról nem a bolondság, hanem a zsenik tipikus arckifejezése nézett az emberre. Nem volt semmi bajom, csak éhes voltam. A volt állomáshelyemtől három napnyi járásra voltam, valahol a pusztában, egy Darm (holland) nevű falucska mellett. Meg is látszott rajtam az út pora, ezen kívül az a tüskés bozót, amibe alvás közben hengeredtem bele, és az a néhány tépésnyom is, amit a dühös falusiaktól szereztem, akik nehezményezték, hogy kölcsönvettem a papjuk reverendáját. Ezt a következő városban elcseréltem néhány egyszerűbb ruhára. Még két faluban folytattam hasonló cserét, mire a vadonhoz is könnyedén megfelelő ruhát szereztem magamnak. Először is két igazi motoroscsizmát szereztem magamnak, ezt egészítettem ki egy a kelleténél csupán néhány számmal nagyobb hózentrógeres kezeslábassal. Ez alá a reverendáért kapott mellény és az induláskor magamon viselt ing került. A reverendáért kaptam még egy sálat, ami nagyon jól jött a hideg éjszakában. Az öltözékemet az utolsó faluban két órai fahordásért kiegészítettem egy szép, és teljesen sárga gumiköpennyel, ami viharkabátként szolgált egy volt kapitánynál. A kézelőket a zsebében találtam, és mivel errefelé komoly hasznot húzhat az ember a csereeszközökből, nem vittem vissza. Néhány kisebb trükk árán, melyekre nem vagyok büszke, teljes lett a felszerelésem. Egy madárfigyelő látcsövet, és egy húskampót szereztem, illetve egy doboz cigarettát, amiben egy kis mogyorót tároltam. Ez az élelmiszerforrás két napig tartott ki kisebb adagok képében, de azóta sajnos az előbbinél is nagyobb nyomorúságban éltem. Ekkor érkeztem meg a faluba, nevéhez illően lógó béllel, és éhesen. A vendéglőssel vitáztam egy kicsit, de szerencsére a távcső és egy madárfészek fejében megengedte, hogy aludjak nála és kaptam vacsorát illetve reggelit. Eközben néhány vicceskedő alak, triviális humorukkal próbálván karcolni önérzetemet, aprópénzt szedett egy kalapba, majd átnyújtották nekem, mert azt hitték, hogy bolond vagyok. Ezek nem ismernek fel egy kellemes túraöltözetet. Sajnos a kézelőkért nem sikerült mondjuk vizet szereznem, de bíztam a szerencsémben, ami eddig is elkísért hosszú utamon. Másnap reggel újra útra keltem végcélom, a második legjelentősebb, majdnem tizenhatezer fős városunk felé!

 Az ember állás nélkül egészen különös dolgokat fedez fel magában. Emlékszem, még az iskolában történt, hogy a geplasti történelem vaskos, majdnem tizenhat oldalas összefoglalóját olvasgattam, és két igen érdekes kérdés jutott az eszembe. Az első az volt, hogy Vaskezű Edmund, az első angol hódító, akit a hollandok vertek ki, miért foglalkozott ennyit ezzel a területtel, a másik pedig az, hogy vajon nem számított totális csődnek egy olyan terület megszerzése ennyi vérrel, aminek a fele mocsár, a másik meg vagy puszta, vagy hegy. A tanár roppant megértő volt, hiszem, ő látta bennem a zsenit, de ennek ellenére otthonunk becsmérléseként volt kénytelen felfogni második kérdésemet, illetve abból kiindulva az elsőt is. Ezért két héten keresztül ki kellett segítenem a portást. Már akkor is próbálták megtörni a lázadó zseni rügyező öntudatát. Én - csupán az ő megtévesztésük érdekében - úgy is tettem. Mindig is tudtam, hogy a színész akkor jó színész, ha maga is elhiszi, hogy nem játszik. Tehát a legjobb hazugságom az, amikor őszinte vagyok. Tehát bevették. Egy zseni legyen kellően sokoldalú. Ezért hangoztatom oly gyakran alapszabályom: "A tudás különbözteti meg a hozzáértőt a színésztől." Ez szerintem igencsak bölcs mondás, ami az életet is meghatározza.
Kezdtem furcsán érezni magamat. Először is nem tudtam aludni, mert borzalmas rémálmok üldöztek. Az egyikben, ami balszerencsémre a leggyakoribb is volt egyben, az állomásfőnököm üldözött engem talpig szőnyegben, és egy fekete kartonpapírból készült tálcáról főtt hallal dobált. Körülöttem a sártengerben elektromos ceruzahegyezők és uborkák ugráltak. Ekkor egy aljasul elhelyezett levél rácsapódott a vállamra, és elestem. Beért az állomásfőnök, és dühtől eltorzult arccal üvöltötte azt, hogy nem lehet vizes a szőnyege, mert idegzsábát kap. Ekkor felébredtem. Az alváson kívül volt még néhány problémám. Először is nem volt nagyon élelmiszer-utánpótlásom, állandó lakásom, a ruhatáram lassan de biztosan kezdett elrongyolódni, és az állomásfőnök akárhányszor meglátott, megpróbálta testemet a futásra ösztönözni. Az első két sikertelen próbálkozás után már sikeresnek könyvelhette el az edzést. Én roppant barbár és otromba módnak találom a fizikai fölény újdonsült fitogtatását egy régi lelki sérülés miatt. Nem emberhez méltó megverni engem valami miatt, amiért már szenvedtem.
 Persze én uralkodóhoz méltón fogadtam a társadalomból való kiközösítésemet. Nem bánkódtam, csak sétáltam. Annál is inkább hasonlítottam egy idegen ország uralkodójára, aki renyheségében nem foglalkozott az országgal, csak pénzt szedett, és álruhában járta az országot, goromba személyével inzultálva a jobb sorsra érdemes arisztokráciát. Ez az ember országhát a tönk szélére vezette, de egyfajta perverz élvezettel ötvözte glóriás homlokát, amikor a mesteri álruhák kiterveléséről volt szó. Persze mesteri álruhákat én is összeszedtem, de a különbség az, hogy neki egy királyságnyi pénze volt, míg nekem semmi. Forgattam a gondolatot a fejemben, hogy kivándorlok más országokba, de mi értelme lett volna ennek? Jobbra elvtársak, balra burzsujok, itt meg csak parasztok. Hát nem szebb így az élet?!
NEM!
 Már tudom, hogy ki kellett volna vándorolnom, de nem tettem, így ennek az államnak megadatott, hogy a fejlődés útjára lépjen, és virágzásnak induljon. Tényleg sok dologtól függ egy állam élete. Ennyit a változásokról, amiken átestem.