Amikor egy ember életében nagy változás történik, biztosak lehetünk abban, hogy a nagyobb dolgokban nem fog változni, de kisebb dolgokban igen. És ezek idegesítőbbek lehetnek, mintha valami hatalmas változást jelentenének be, mondjuk azt, hogy eljegyezte magát valakivel. Emlékszem, hogy mennyire döbbenten álltam a postahivatal közepén, mikor velem is ez történt. A zseniknél szokásos, értelmes, felhős arcomra akkor mosoly fagyott, pedig belsőmben meglepetés viaskodott azzal a kényszerrel, hogy barátomat megmentsem a világ legnagyobb betegségétől: a szerelemtől. Mert az robogott felé, megállíthatatlanul. De ez a pillanat még messze van mostani helyzetemtől.
 Nem véletlenül jutott eszembe a szerelem, hiszen nagyon sok köze lesz a mostani mondanivalómhoz. Jelmondatom szerint "Három dolog van, ami megronthat egy férfit: az ital, a szerelem, és bármi más!" Ez azért fontos, mert ha barátomnak ezt mondom, talán másképpen alakul egy egész állam és a nép léte, talán én is sokkal nyugodtabban fejezném be az életemet, de lehet, hogy nem is figyelne rám. Ez kézenfekvő, mert "A szerelmest csak kedvese neve zökkentheti ki nyugalmából." és ez a mottóm már nagyon régen érvényben van. Hogy nem tanítják ma is az iskolában a gyerekeknek, annak az öcsém, Réz Hugó Kálvin az egyetlen oka. Bizony, az öcsém, aki fiatalsága és - nyilván mondanom sem kell, hogy nálamnál kevesebb - esze folytán elég hamar az enyémmel vetekedő állást szerzett a volt Frank Birodalom területén, azaz Franciaországban. Tulajdonképpen olyan munkát űzött, amitől egy magamfajta mélyen intellektuális ember megvetően fordul el, de a hozzá hasonló félzsenik (családom nagy része ebbe a kategóriába tartozik, beleértve nagybátyámat, aki a becsületes munka helyett más pénzszerzési módszereket talált, amivel szerintem csak az állításomat támasztotta alá) örömmel veszik a vele szerzett dollár- és egyéb pénzhegyeket. De ugye tudjuk, hogy ez nem olyan fontos, mert mit ér a pénz a hozzáillő ész nélkül? Nagyon is sokat.
Drága öcsém a francia srófhúzógyártás felvirágoztatása érdekében egy év alatt nagyjából három gyárat építtetett, amikből tetemes hasznot húzott. A márkája gyorsan összeszerelhető, olcsó, és akár háromnál többször is használható srófhúzókat, illetve kalapácsnyeleket jelentett, és hamar elterjedt az országban, mert a jó keménységű, puszta kézzel is hajlítható csavarhúzókat a betörők előszeretettel használták. Ezért többször is perelték öcsémet, aki ügyvédei segítségével angolnaként siklott ki a felháborodott tömeg markából. Látszik, hogy olyan országban, ahol régen kardokkal harcoltak, a kisebb méretű fémszerszámokat nem becsülik, pedig mind a kettővel pénzt kerestek az emberek. Egyszerűen kiveszett a történelemtudat az emberekből!
 Öcsém többször is megpróbált nekem kisebb összegeket juttatni, de én ezeket felháborodottan visszautasítottam, örök szójárásommal: "Kevés! Hát nincs szíved?!" Ekkor jött az alkudozás, de én nem adhattam alább, mert szeretetem nagy a családom iránt. Ha ő sem adta fölébb, akkor keserűen az arcába nevettem, és otthagytam csapot-papot. Csak a pénzt nem. Mindenesetre nagy szükségem volt ezekre a pénzekre, mert minden megváltozott egy viharos napon. A nap serényen lövellte fénynyalábjait háromszázezer kilométer per szekundumos sebességgel a Föld felé, aki egy szende szűz magatartását felvéve felhőréteggel takarta magát a leskelődő csillag elől. Valószínűleg izzadt is az égitest izzó pillantásai alatt, mert lefelé nagy csöppekben potyogott az eső, felkavarva Geplast örök porát. Ez a sárrá vált por nagyon fontos szerepet kap később, ezt mindenki meg fogja érteni hamarosan.
Szokásos szorgalmammal már korán reggel felkeltem, hogy véremmel öntözzem a kizsákmányolás fáját, amit munkának hívnak. Az állomáson beültem az irodába, és elkezdtem intézni a szükséges könyvelést. A főnököm szokásos alkoholadagja kijött a tisztítószerek árából, így szerencsére nem ment rá az "egyéb takarítószerek" ára is. Sokkal nagyobb könnyebbség, ha a csontszáraz kefével törlik a padlót, mintha puszta kézzel és vízzel tennék! A könyvelés utolsó lapja egy jelentés volt, miszerint Gupplaus állomásfőnök átvette a nekem szánt postát. Tudtam, hogy ez csak az irodában lehet ezért elindultam oda. Zárva volt. Találékony ember vagyok, ezért alig tizenöt perc kellett, hogy rájöjjek a megoldásra: a hátsó ablak. A lehető leghalkabban lopakodtam a cuppogó sárban, de az eső kopogása a tetőn elnyomta a többi zajt. Az ablak persze nem volt nyitva, de tanultam egy nagyon fontos dolgot róla, még az első néhány napban. Akkor szép fényes nappal volt, és az állomásfőnök panaszkodott nekem, mint újoncnak, hogy sok a moly, és kirágják a kedvenc szőnyegét, mert ő mindig nyitva felejti az ablakot. Odaléptem az ablakhoz, és becsuktam, de szólt, hogy a rovarmennyiség még így is sűrűsödni fog. Megegzamináltam tehát az ablakot, és kénytelen voltam felvázolni a tényállást: az ablakban nem volt üveg, csak papír. Hogy ezt hogy nem vettem észre korábban? Bár tény, hogy ebben az esetben az ajtón jöttek be a rovarok, amit szintén mindig nyitva hagyott. Persze aznap a szakadó esőben megkímélt volna fél órai gondolkodástól, ha hasonlóan cselekszik. Emberi jóságra vall tőlem azt feltételezni, hogy az a brutális állomásfőnök az én postámat próbálta így védeni. De visszatérve az ablakhoz, tudtam a teendőt. Az ember vizes ujjal odanyúl a papír széléhez, és szépen hagyja, hogy a papír felszívja a nedvességet. Ezután már egyszerű a dolog, mert a nedves papír meglazítja a helyiek gyenge minőségű ragasztóját, és a lapot ki lehet emelni. Egy gyors mozdulat, és könyékig átszakítottam a fekete kartonpapírt. Mindegy, ez pótolható. Majd veszek egy szép sárgát az írószeresnél. Pár mozdulat, és kissé kifújom magam az ablakkeretben, amibe beszorultam. Hm... kellemetlen. Alfelem kint ázik az esőben, ez a részem pedig roppant kellemetlen módon a fókazsír szagú irodában van. Mi a teendő ilyenkor? Egyszerű egy olyan elmének, mint az enyém. Az egész annyi, hogy két kézzel elkapom a nehéz széket, és behúzom magam. Csak elérem, és... Szörnyű reccsenés, ami az agyamig hatol. Ki gondolhatott rá, hogy a rossz minőségű ragasztó tartja a szék háttámláját? Ez lehet, hogy fel fog tűnni az állomásfőnöknek, ha meglátja... Bízzunk a szórakozottságában! Tovább. Néhány ceruza halála, és pár kaparásnyom az asztalon enyhe veszteség, bár az elektromos ceruzahegyező hősi zuhanása a mélybe kicsit szívdobogtató volt. A lényeg, hogy sárosan, és félig nagyon is ázottan ott álltam a szoba közepén. Ott volt! Az asztal közepén a levelem, ízléses, kék borítékban, rajta a nevem. Mégis rendes fiú ez a főnök, hogy ezt meghagyja itt az irodában. Nem tudtam várni, kibontottam. Hiba volt. Ha máshogy teszek, Geplast ma teljesen máshogy jár! Mint láthatjuk, egy ilyen ország élete rengeteg dologtól függ. Mert elolvastam Hugó hét oldalas levelét, a szőnyegen toporogva. Ebben írta meg nagy szerencséjét a lélekrabló srófhúzóipar felvirágoztatásával kapcsolatban. Álltam dermedten, de csak egy másodpercig, mert ezután még jobban megdermedtem. Léptek dobogtak kint. megjött az állomásfőnök. Ilyen tigrisugrást senki sem látott még az életben, bánom, hogy nem látták többen. És ki gondolta volna, hogy az ablak, amin nem fértem be rendesen ilyen könnyen átenged? Lent a földön felkeltem, és futásnak eredtem. Aztán rögtön hasra is estem. Bentről vadállatias ordítás harsant fel, majd valaki utánam nyúlt, és megragadott.
 - A szőnyegem! - ordította az állomásfőnök, a máskor olyan higgadt Gupplaus úr. Kénytelen voltam markában vergődve megvédeni az igazamat. Heves szemrehányásokkal illetett, pedig nem hibáztathatott. Ő zárta be az ajtót...
 A kórházban ébredtem, állás nélkül, talpig gipszben. Az élet bizony forgandó...

 Az élet olyan, mint egy gömb, amit egy éretlen kisiskolás addig dobált fel és fel, amíg le nem ejtette, és a játékszer elgurult. Mi ebből a tanulság? Nem tudom. Hogyan lehet az életet egy gömbhöz hasonlítani? Vannak esetek, amikor egy ember mindenét bedobja, felrakja egy lapra, és az egész elgurult, ezután már törlesztheted egész életedben. Várjunk, lehet, hogy egyszer fent, egyszer lent; ez az élet értelme? Nehéz kérdés. Valahogy nem találom rá a választ, de a mottóm szilárdan mutatja, hogy keresem: "Addig tanulj, amíg elég okosnak hisznek, hogy ne kelljen tovább tanulni." Ez egy nagy, és szomorú igazság, amit akkor tanultam meg, mikor helyettes intézőként dolgoztam a pályaudvaron.
 Emlékszem, hogy meg voltam elégedve az állásom testemet érintő részével. Elég fizetést kaptam, hogy megélhessek nagyon szűkösen, és, hogy ellássam szerény szükségleteimet. Napi fürdés, és háromszori étkezés ezek között a barbár pórok között, kiket kénytelen vagyok embertársaimnak nevezni nem volt annyira szokásos, sőt, engem nevettek ki. Később, igazgatóságom alatt is csak a legszükségesebbeket szereztem be magamnak. Hetente legfeljebb egyszer ettem kaviáros palacsintát, és a heti három pohár borból kéthetente egyet sörre váltottam. Így elég is volt a pénzem az alacsony életszínvonalamhoz. Hát élet ez?! Visszatérve ostoba embertársaim arctalan tömegéhez, testi szükségleteim miatt kinevettek, én pedig megvetésemet löktem ki magamból a napvilágra. Néhány erősebb magyarázat után, amik arra irányultak, hogy ezt ne tegyem, kiengedtek a kórházból, és elhatároztam, hogy változtatok. De pont azon a napon láttam meg a fán egy egészen kékes varjút, amelynek a csőre különösen világos volt. Apám az összes madárral jól elvolt, mindegyiket szerette, kivéve a varjakat, mert szerinte azok balszerencsés madarak. Ezért aztán tudtam, hogy nem szabad változtatnom. Kellett volna. Mély tisztelettel tekintek vissza most is apám nevetséges babonáira, de meg kell jegyeznem, hogy ha mondjuk a gólyákat, sirályokat vagy baglyokat tartja ómennek, akkor ma máshogy alakulna Geplast élete, és megkímélt volna sok sok agresszív véleménycserétől, melyek csak kórházi számlámat növelték. Ennyit a testiségről.
 Szellemi szintje is volt ennek a munkának, ráadásul milyen színvonalas! Naponta tizenkét óra munka, hétvégénként pedig a kiérdemelt pihenésemet nyolc órás munkaidőben az állomáson tölteni. Ez kicsit fárasztó volt hosszútávon, de megmutatta, hogy mennyire edzett is vagyok. Hiába, mindig is az volt a mottóm, hogy "Edzett elme a testet is megedzi!" Tehát bírtam, sőt, többször is a hónap dolgozója lettem. El is mondom, hogy hogyan (Bár egy zsenitől, mint tőlem a sokoldalúság alapvetően elvárható. Kedves barátom ma is Stucker úr, aki még mindig "Svájci bicska" Vlagyimirként emleget engem): Az intéző rögtön az első napon figyelmeztetett, hogy ne késsek el semmiképp, mert vasútnál első a pontosság. Nos, ettől nem kellett tartani, mert hál' Istennek, ki odafentről leskelődik utánunk, mert kíváncsi, jóságos lakásadónőm idegzsábában szenvedett, így nem tudott sokáig egy helyben maradni. Úgy két órával az optimális kelési időm, és elhanyagolható mennyiségű idővel később a lefekvési időm után felkelt, és sóhajtozva elkezdett prolni. De hogy! Hiszem, ha Geplast első hódítói (köztük általam is mélyen tisztelt ősatyám) ellen akár csak öt ilyen özv. Soep (holland) kiállt volna egy-egy porolóval, a kedves hódítók rövid és véres harc után visszavonultak volna. És sóhajtott is. Folyamatosan, és hangosan, mintha a fölösleges levegőt akarná ilyen módon eltávolítani (hiszem, hogy ez lehetetlen, hiszen amint emberei társaságot vélt felfedezni, rögtön annyit beszélt, amitől fölöslegben nem maradhatott levegő a tüdejében). Ekkor felkeltem, és elém tálalta a reggelit, amit anyai gondoskodással égetett oda napról-napra. És minden nap főtt halat csinált, de vacsorára is. És uborkát adott mellé! Uborkát, a főtt halhoz! Kedves olvasóm, már érzed, hogy nem vagyok nagy igényekkel megáldva, de még az én edzett lelkemet is megrágcsálta az idő, amit ott töltöttem. Csupán egyszer próbáltam meg az istenkísértést, hogy megkérjem, csináljon mást. Olyan másfél órányi kéztördeléses papolást senkinek nem kívánok, mint amit én éltem át akkor. A hal után fogtam magam, felvettem munkaruhámat, majd elmentem a munkába. Fél órával korábban, mint kellett volna. Itt kicsit sírdogáltam, majd könnyeimmel, és egy jobb időket látott felmosóval kitakarítottam a helységet, majd tartottam a frontot, amíg megjött késve a főnököm, hiszen vasútnál első a fontosság! Így lettem a hónap dolgozója, de lelkemet nem tudtam volna kielégíteni a sivár munka múló testi örömeivel sem, de hát ilyenekről még csak nem is álmodhattam. Álmodni aztán különösen nem, mert aludni a fent említett okokból nem tudtam.

 Azt mindenki tudja, hogy a (idegen szóval: the) jó reklám alapja, hogy azt adjuk az embereknek, amit látni akarnak. Ezért meg kell tudni, hogy tulajdonképpen mi is az, amit akarnak. Én igazán nem vagyok indolens, tehát érdekel is, és ugyanerre a kifejezésre reagálva nem is sajnálom a munkát arra nézve, hogy megadjam az embereknek, amit szeretnének. Például valaki megkér, hogy mint volt ügyvezető igazgató, elemezzem számára a francia srófhúzóipar huszadik században elért áttöréseit, akkor én (idegen szóval: me) megteszem (Mellesleg ehhez a témához családi szálak is fűznek).
 Egy szó, mint száz, plusz/mínusz kilencvenkilenc, a mondanivalóm röviden és céltudatosan az, hogy lehetőséget adjak hűséges közönségemnek a kapcsolatteremtésre. Ne értse félre senki szándékom, se hakni, se harmadik típusú találkozó nincs az étlapon, de itt azért lehet írni nekem:
bourgeoismonsieur@gmail.com

Köszönöm a figyelmet ismét!

 Mindig is érdekeltek az emberek. Sokoldalúságom oltárán rengeteg dolgot fel lehetne áldozni, bár tény, hogy ha kell, akkor ezekből is tökéletes képet tudok a tudatlanok elé tárni, de most nem ez a lényeg. Amikor meglátunk egy embert, egy arcot látunk magunk előtt, amiben kiolvashatjuk az aznapi történéseket. Ha kifejezőbb, értelmesebb, enyhén felhős arcot látunk (a legtöbb zsenié, köztünk szerény személyemé is ilyen) akár többet is megtudhatunk. Viszont amint megtudjuk egy adott ember nevét, rögtön jön vele az ember személye. Nem az arcot látjuk, hanem az egészet. De a név például kifejezőbb lehet; mesélhet a szülők történetéről. Egy olyan kulturálisan és minden vonásában a társadalom felett álló embernek, mint nekem, már a névből nyitott könyvvé válik a szülő. Egyetlenegy esetben tévedtem, egy fényes nappal, amikor egy Theodor K. Charleston apját boldogult misszionáriusnak, mélyen tisztelt édesanyját pedig fiatalon táncosnőnek, később pedig kertésznek festettem le. Kollégámmal fogadtam, és megérdeklődtem az igazságot, teóriámmal együtt. Első próbálkozásom volt, de különös képességem teljes tudatában nyugodt szívvel léptem oda. A férfi először csak hevesen kifejtette ellenérzését az ilyen próbák miatt, és amikor hatalmas markát a torkomra téve is csak gúnyos kacajomat csikarhatta ki elkínzott tüdőmből, néhány erőteljesebb érvet is latba vetve meggyőzött arról, hogy a társadalom még nem áll készen rám. Egyébként azóta nem próbálkoztam, de igazamban megerősödtem, mert kiderült, hogy apja ügyvéd volt, aki a tőkéseket védi a kirúgott munkások ezreinek pereitől, anyja pedig virághagyma importőr. Igazán közel voltam a megfejtéshez!
 Nem ez volt az egyetlen eset, hogy elemeztem a szülőket a gyermekek neve alapján. Vegyük például az apámat és megboldogult anyámat, illetve drága jó Leonard nagybácsit, aki még mindig tizenkét évét tölti adócsalásért és sikkasztásért. Ebből is látszik, hogy családunk kifinomult, és ha a bűnözésre adja fejét, akkor is csak fehérgalléros (idegen szóval: white-collar crimes) bűnöket követ el. Például mi vette rá ősatyámat, aki a hódító Reginald Watermennel jött elfoglalni Geplast tartományát, hogy szép Silt (holland) családnevét lecserélje, a kevésbé szép Réz névre, amely annyira nem nemes fém, és a felesége családjától háramlott a famíliára. Azt, hogy atyám miért adta számomra a Vlagyimir nevet szintén értem, hiszen Január másodikán születtem, és mint ilyen dátumot, atyám jelnek tekintette. Ugyanis apám kissé babonás ember volt, munkájából kifolyólag. Egy darabig ugyanis toronyőrként dolgozott, azonban egyik nap rávágta a szél a lábára az ajtót, és egyensúlyát elveszítve nekiesett egy tükörnek, ami kiesve az ablakon ráesett a főnöke fejére, aki erre kirúgta. Napóleon természetesen azért lettem, mert a nagy ember majdnem minden tulajdonsága olyan távol áll tőlem, amennyire csak lehet. De én is a világ császárának születtem, akárcsak nálamnál talán kevésbé ismert névrokonom.

 Születtem egy meglehetősen kicsi, viszonylag beszédképtelen, jobb és rossz napokon sírós vagy éppen nevetős emberkeként, akiket összefoglalóan csecsemőnek hívnak. Ebben az állapotomban kisebb-nagyobb változásokkal megmaradtam egészen addig a korig, amikor már az embert nem számítják ebbe a kategóriába. Valószínűleg már ebben az időben is látszott, hogy zseninek születtem, hiszen csengő nevetésemet jóval többször hallották a környezetemben élők, mint a sírás keserű gurgulázását. Egyes emberek szerint a csecsemő minden titkot ismer, de lefoszlik róla az összes tudás, hogy öregebb korára egy szerényebb mennyiségűt maga köré csavarhasson. Mások úgy gondolják, hogy az emberekből halálukkor elszáll a lélek, megmerítkezik a felejtés patakjában, és aztán új testbe költözik. Én nem.
 Egészen korán rá kellett jönnöm, hogy a körülöttem élő emberek nem mint zseniként, hanem mint embertársukként gondolnak rám. Néhányan megkockáztatták, hogy elvtársukként (idegen szóval: comrade, camarade) tekintsenek rám, de én ridegen visszautasítottam ezt az alantas közeledést. Már ekkor is a megingathatatlan zsenigőg sugárzott belőlem, mely kemény, mint az acél, és nem ismer megalkuvást. Néhány erélyes nevelési gyakorlattal mégis megtaláltam a rám kényszerített életutat a tucatemberek között, természetesen önszántamból.
 Még ma is emlékszem egy iskolai kölyökre, ki durva tréfái célpontjaként engem szemelt ki. Közönségem számára is furcsa lehet, hogy hogyan lehet egy komoly arcú, fiatal, magas és kisportolt, aránylag alacsony, talán kissé pocakos és szemüveges ifjút ilyen vulgáris kifejezések özönével illetni (Főleg családnevem ["Réz"] és a szemüvegem miatt ötlött fel benne a triviális kifejezés). Én magam sem tudom, de a megfelelő hidegséggel kezeltem a helyzetet. Egy zseni mindig legyen hűvös és felkészült. Szakmai és politikai körökben még ma is "Hűvös Rezes" néven ismernek. Máshol a nevemmel ellentétben állítják, hogy minden szavam aranyat ér. Mottóm különben is a fent említett diák helyzetére vonatkozik: "Nem eszik olyan forrón a levest, ahogy főzik." Ebből is látszik, hogy szavaim aranyat érnek, hiszem, hogy kedves közönségem számára az említett szemelvény is tanúsítja ezt.
 Iskolai tanulmányaimat rögtön két részre lehet határolni, amiket külön szeretnék elmesélni:
1.) A szenvedő részek: Általánosságban azon tantárgyakra értem, amelyben a tanár szadista és gyerekkorában elnyomott énjét a nemtudás páncéljában, és szívét ezzel elzárva, a gyerekeken éli ki, kik a tanulás útjára akartak lépni az adott tárgyakból. Gondoljunk bele, hogy ha a szőrös szívű tanár így viselkedett tantárgya feltétlen tisztelőivel, akkor hogyan lép fel a hűvös indolenciával felvértezett nebulók ellen. Az életösztön szikráját hatalmas lánggá csiholta a rengeteg tanár, kik nem teljesen megfelelő tudásukkal a saját érdekeimnek maximálisan szembemenő követeléseikkel és tanítási módszereikkel próbáltak erőszakkal benyomni a fogyasztói társadalom ellentétes pólusának soraiba. Mert nem fogyasztottunk, csak nyeltünk. Megalkuvást nem tűrve, fejemet lehajtva tanultam, hogy megfeleljek nekik, a sok elnyomásba és meg nem értésbe beletörődve.
2.) A holland nyelv: Kedvenc tantárgyam, melyet soha nem volt alkalmam tanulni, iskolám hiányos felkészültsége miatt; s mert egyetlen holland nyelvű egyén sem tartózkodott tanáraim között. Milyen iskola az ilyen? Elvégre Európa legeldugottabb, önálló kormányzással rendelkező, holland fennhatóságú államáról, beszélünk, mely egyben szülőföldem, és karrierem otthona. Természetesen Geplast az állam. Zseniségem csúcsáról szomorúan kacagva nézek vissza ilyen jellegű hiányosságaimra, amelyek nem saját hibáimból erednek.
 Végül mégis leráztam magamról az igát, és végeztem tanulmányaimmal. Hogy ezt nem önállóan, saját akaratomból, hanem a tudatlan néppel egyidőben tettem, csak az az oka, hogy én is pont így akartam. Ekkor már vonzottak a csillagok, és tudtam, hogy öreg csillagászként kell töltenem napjaimat, megtisztelően alacsony fizetéssel és tiszteletre méltó szakállal. Így lettem egy pályaudvaron helyettes intéző.

 Igen, elérkezett ez a pillanat is, amire mindenki várt. Nyilván nem olyan ünnepélyes keretek között érkezett el, mint például a Titanic vízre bocsátása, a Holdra lépés megörökítése, vagy a nagybátyám ötvenkettedik születésnapja, de így is szinte ragyogva söpri el az egyéb ócska megnyitókat.
 Mit is mondhatnék erről a blogról. Az igazat akarom leírni mindenről, főleg magamról, egy kis állam életén keresztül bemutatva, majd eddigi munkásságomat ismertetném az emberekkel, illetve egy lehetséges oktatási reformot is mindenképpen megosztanék az emberekkel. Egyenlőre legyen elég ennyi mindenkinek, és ne felejtsük el a mottómat: "A tudást csak a biztonságos falak közti hosszadalmas tanulással szerezheti meg az ember."
Hallgassátok zsenimet via internet ezentúl is, és most egy rövid tájékoztatót szeretnék írni a bekezdések jellegéről:
 - Jellegét tekintve ezek a bekezdések nagyobb témákat illetve bejegyzéseket (idegen szóval: topic) fognak alkotni
 - Jellegzetes jellegüket megőrzendő, ezentúl a komolyság álcájával fogom palástolni felsőbbrendűségemet, így teljesen véletlenszerű (idegen szóval: random) szavakat ki fogok emelni
 - Ezekből a szavakból mondatokat lehet alkotni, de lehet, hogy mégsem
 - Ööö...
Azt hiszem mindenkinek világos, hogy miért próbáltam rávilágítani a hiányosságokra. Köszönöm, egyenlőre ennyi.