Az ember állás nélkül egészen különös dolgokat fedez fel magában. Emlékszem, még az iskolában történt, hogy a geplasti történelem vaskos, majdnem tizenhat oldalas összefoglalóját olvasgattam, és két igen érdekes kérdés jutott az eszembe. Az első az volt, hogy Vaskezű Edmund, az első angol hódító, akit a hollandok vertek ki, miért foglalkozott ennyit ezzel a területtel, a másik pedig az, hogy vajon nem számított totális csődnek egy olyan terület megszerzése ennyi vérrel, aminek a fele mocsár, a másik meg vagy puszta, vagy hegy. A tanár roppant megértő volt, hiszem, ő látta bennem a zsenit, de ennek ellenére otthonunk becsmérléseként volt kénytelen felfogni második kérdésemet, illetve abból kiindulva az elsőt is. Ezért két héten keresztül ki kellett segítenem a portást. Már akkor is próbálták megtörni a lázadó zseni rügyező öntudatát. Én - csupán az ő megtévesztésük érdekében - úgy is tettem. Mindig is tudtam, hogy a színész akkor jó színész, ha maga is elhiszi, hogy nem játszik. Tehát a legjobb hazugságom az, amikor őszinte vagyok. Tehát bevették. Egy zseni legyen kellően sokoldalú. Ezért hangoztatom oly gyakran alapszabályom: "A tudás különbözteti meg a hozzáértőt a színésztől." Ez szerintem igencsak bölcs mondás, ami az életet is meghatározza.
Kezdtem furcsán érezni magamat. Először is nem tudtam aludni, mert borzalmas rémálmok üldöztek. Az egyikben, ami balszerencsémre a leggyakoribb is volt egyben, az állomásfőnököm üldözött engem talpig szőnyegben, és egy fekete kartonpapírból készült tálcáról főtt hallal dobált. Körülöttem a sártengerben elektromos ceruzahegyezők és uborkák ugráltak. Ekkor egy aljasul elhelyezett levél rácsapódott a vállamra, és elestem. Beért az állomásfőnök, és dühtől eltorzult arccal üvöltötte azt, hogy nem lehet vizes a szőnyege, mert idegzsábát kap. Ekkor felébredtem. Az alváson kívül volt még néhány problémám. Először is nem volt nagyon élelmiszer-utánpótlásom, állandó lakásom, a ruhatáram lassan de biztosan kezdett elrongyolódni, és az állomásfőnök akárhányszor meglátott, megpróbálta testemet a futásra ösztönözni. Az első két sikertelen próbálkozás után már sikeresnek könyvelhette el az edzést. Én roppant barbár és otromba módnak találom a fizikai fölény újdonsült fitogtatását egy régi lelki sérülés miatt. Nem emberhez méltó megverni engem valami miatt, amiért már szenvedtem.
 Persze én uralkodóhoz méltón fogadtam a társadalomból való kiközösítésemet. Nem bánkódtam, csak sétáltam. Annál is inkább hasonlítottam egy idegen ország uralkodójára, aki renyheségében nem foglalkozott az országgal, csak pénzt szedett, és álruhában járta az országot, goromba személyével inzultálva a jobb sorsra érdemes arisztokráciát. Ez az ember országhát a tönk szélére vezette, de egyfajta perverz élvezettel ötvözte glóriás homlokát, amikor a mesteri álruhák kiterveléséről volt szó. Persze mesteri álruhákat én is összeszedtem, de a különbség az, hogy neki egy királyságnyi pénze volt, míg nekem semmi. Forgattam a gondolatot a fejemben, hogy kivándorlok más országokba, de mi értelme lett volna ennek? Jobbra elvtársak, balra burzsujok, itt meg csak parasztok. Hát nem szebb így az élet?!
NEM!
 Már tudom, hogy ki kellett volna vándorolnom, de nem tettem, így ennek az államnak megadatott, hogy a fejlődés útjára lépjen, és virágzásnak induljon. Tényleg sok dologtól függ egy állam élete. Ennyit a változásokról, amiken átestem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.